„Takarítsd fel a pezsgőt, drágám. Ez a jövő királyi családja.” Nevetett, nem sejtve, hogy a teremben tartózkodó egyetlen királyi családtag a felmosót tartó nő, aki éppen alá akarta írni a kivégzési parancsot.

De a kivégzés előtt ott volt a mosókonyha.

A Sunset Inn hátsó szobájának levegőjét ipari fehérítő és penész szaga terjengett. Ez a szag rátapadt az ember bőrére, egy kémiai emlékeztető az életben elfoglalt helyzetére. Ott álltam, és egy durva, szürke törölközőt hajtogattam, a kezem vörös és kiszáradt a durva mosószertől.

„Megint biotejet vettél?”

Mark hangja áthatolt a szárítógép zümmögésén. Az ajtóban állt, két számmal nagyobb öltönyben és egy olyan nyakkendőben, ami azt kiabálta, hogy akciós láda . Úgy nézett a kezében tartott nyugtára, mintha hadüzenet lenne.

– Mark, le volt akciózva – mondtam nyugodt hangon. – És a sima tej lejárt.

– Azt hiszed, Elena, a pénz a fákon terem? – gúnyolódott, miközben összegyűrte a nyugtát, és a foltos pihenőasztalra dobta. – Vissza kell térned a valóságba. Azt hiszed, mivel én vagyok a vezető, úgy élhetsz, mint egy királynő?

Odalépett a padlón heverő szennyes ágyneműhalomhoz – a lepedők olyan dolgokkal voltak foltosak, amikre próbáltam nem gondolni.

– A szobalány beteget jelentett – jelentette be, és felém rúgta a cuccot. – Te helyettesíted a műszakját. Talán a vécék súrolása megtanítja neked, mennyit ér egy dollár.

A szennyeskosárra néztem. Ránéztem.

Mark egy engedelmes feleséget látott, egy nőt, akit két éve szedett fel, és akinek látszólag se családja, se történelme, se gerince nem volt. Egy trófeát látott, amit szeszély szerint polírozhat vagy beszennyezhet.

Nem látta Elena Vance-t . Nem látta a Whartonon szerzett MBA diplomáját. Nem látta a Vance Hospitality Group , egy globális birodalom többségi részvényesét, amely üdülőhelyeket birtokolt Dubaiban, Párizsban és Tokióban. Nem tudta, hogy a „Sunset Inn” csak egy leértékelt vagyon, amelyet személyesen szereztem meg, hogy megértsem a piac alsó szegmensét – és hogy titokban találkoztam vele.

Elrejtettem a vagyonomat, mert rettegtem attól, hogy a csekkfüzetemért szeressenek. Valami igazit akartam.

Hát, én komoly lettem. Igazi kegyetlenség.

– Értem én az érték fogalmát, Mark – mondtam halkan, miközben felvettem a kosarat. – Jobban, mint gondolnád.

Mark nevetett, miközben a sötétített ablakban a tükörképét vizsgálgatta, és hátrasimította ritkuló haját. „Kétlem. Ma este a Vance Group befektetőivel találkozom a Ritzben. Igazi játékosok. Nagy pénzek. Ha megszerzem ezt a partnerséget, alelnök leszek.”

Szánalommal nézett rám.

„Csak győződj meg róla, hogy a 204-es szoba makulátlanul tiszta. Panaszkodtak egy hajszálra a párnán.”

Megfordult és fütyörészve kiment.

Néztem, ahogy elmegy. Néztem, ahogy beszáll a lízingelt BMW-jébe, amit nem engedhetett meg magának, és elhajt egy általam szervezett megbeszélésre.

Benyúltam a kötényem zsebébe, és előhúztam egy lámpafényű telefont.

Egy üzenet villant fel a képernyőn Mr. Sterlingtől , a VHG legendás vezérigazgatójától.

Üzenet: Igazgatósági ülés ma estére van kitűzve a Ritzben. Készen állunk a célpont megszerzésére. Folytatjuk az ellenséges felvásárlást?

A hüvelykujjaim a billentyűk felett lebegettek. A biotejre gondoltam. A foltos lepedőkre gondoltam.

Visszaírtam:

Válasz: Várj a jelre. Látni akarom, hogyan halad a tárgyalás. Látni akarom, ahogy könyörög.

Este 8 órakor kezdett esni az eső, egy hideg, szüntelen szitálás, ami olajfoltok és sár mocsárává változtatta a motel parkolóját.

A 204-es szobában térdeltem, és egy rozsdafoltot súroltam a fürdőkádból. Fájt a hátam. Fájt a lelkem.

Csörgött a telefonom. Nem a lángszóró volt, hanem a személyes mobilom.

– Elena – Mark hangja hangos volt, a drága bortól elmosódott. A háttérzaj – poharak csilingelése, halk dzsessz – szűrődött be. – A VIP lakosztályban vagyok a melléképületben. A takarítószemélyzet itt alkalmatlan. Kiöntöttem… valamit. Azonnal szükségem van rád. Hozd ide a felmosót.

Hátradőltem a sarkamra. „Mark, késő van. A motelben vagyok. Nem tudná a szálloda személyzete kezelni?”

– Nem! – csattant fel. – VIP vendégem van. Egy nagyon fontos munkatársam. A szoba hatalmas rendetlenség, és nem akarom, hogy a szálloda felvegye. Végezd a dolgod, Elena, vagy ne is gyere haza!

A vonal elnémult.

A fürdőszobatükörben a tükörképemre néztem. Egy szobalányegyenruhás nőt láttam, a haja kócos volt a nedvességtől, a szemei ​​fáradtak.

De a fáradtság mögött valami kezdett változni. A magánytól való félelem, a félelem, hogy elveszítem a „szerelmet”, amiről azt hittem, megtaláltam, elpárolgott. Helyét egy hideg, kemény elhatározás vette át.

A teszt véget ért. Minden kérdésen megbukott.

– Rendben, Mark – suttogtam a tükörnek. – Majd én elvégzem a dolgom.

Kimentem a leharcolt szedánomhoz. Elhajtottam a Ritz-Carltonhoz, a város ékkövéhez. Ismertem a szervizkapu biztonsági kódjait, mivel az épület az enyém volt.

Leparkoltam a személyzeti parkolóban. Fogtam a felmosóvödröt és az ipari tisztítószert.

Végigsétáltam a kiszolgálófolyosókon, a betonalagutakon, amelyek úgy futottak a luxus alatt, mint az erek. Felmentem a kiszolgálólifttel a tetőtéri emeletre.

Végigsétáltam a puha, szőnyeggel borított folyosón.

Odaértem az elnöki lakosztály ajtajához. Bent zenét hallottam. Nevetést – egy női nevetést, magasat, csilingelőt, mint a törött üveg.

A kilincsre tettem a kezem.

Nem kopogtam. Benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy főkulcskártyát – nem azt, amit Mark adott, hanem azt, amit a megszerzése óta megtartottam.