De megtették, gondoltam, miközben a szélvédőn átszűrődő városi fényeket figyeltem. Komolyan gondolták. És hamarosan rájöttem, meddig hajlandóak elmenni.

2. fejezet: A hibás készülék

Tizennégy hónappal a házasságunk kezdete után a nőgyógyászom rendelőjében steril és ritka levegő uralkodott. Dr. Aris velem szemben ült, arcán a professzionális empátia álarca látszott.

– Ez policisztás ovárium szindróma – magyarázta, miközben a tollal egy kórlapot kocogott. – PCOS. Viszonylag enyhe lefolyású, minden bizonnyal kezelhető, de bonyolítja a dolgokat. A természetes fogantatás lényegesen tovább tart, mint a statisztikai átlag. Szigorú megfigyelési ciklusokat és valószínűleg gyógyszeres beavatkozást kell majd bevezetnünk.

Zsibbadtan bólintottam, és összeszedtem magam, amíg el nem értem a parkolóházban lévő szedánom biztonságát. Ott megragadtam a kormánykereket, és húsz percig hevesen sírtam. A könnyek nemcsak a diagnózis miatt hullottak; egy rémisztő, kúszó rettegésből fakadtak, amiatt, hogy mit jelent ez a túlélésemre nézve a Hargrove családban.

Hazavezettem, és feltártam az igazságot Daniel előtt. Azon az estén, hálószobánk félhomályában szorosan átkarolta remegő vállamat. Minden szótagot mormolt, amit egy rémült feleség csak hallani kíván. Megesküdött, hogy a biológia irreleváns, hogy egységes frontként fogjuk legyőzni az orvosi akadályokat, és hogy a szerelme hozzám kötődik, nem egy előre meghatározott reprodukciós ütemtervhez.

Szívemet az ígéreteihez kötöttem. Annyira erősen akartam hinni benne, hogy elvakítottam magam az árnyak elől.

Figyelmesen kellett volna figyelnem arra a halk telefonhívásra, amit három este később az apjának intézett. Éppen a konyhában mosogattam, folyt a víz, amikor a szomszédos nappaliban a hangja üteme sürgető, összeesküvő-elméletes mormogássá halkult. Megtöröltem a kezem, és halkan végigsétáltam a folyosón. Mire az árnyékom átlépte a küszöböt, ő már agresszívan a tőzsdére terelte a beszélgetést. De a baj megtörtént. Már meghallottam pánikba esett suttogásának a végét.

„Még nem tudom, apa. Esküszöm, egyszerűen nem tudom.”

Hideg zuhanást éreztem a gyomromban. Fogtam a töredékes mondatot, egy apró, éles négyzetté hajtogattam, és eltemettem a tudatalattim legmélyebb, legsötétebb kriptájába. Nem akarok ránézni, mondtam magamnak.

Kapcsolatunk második éve a pszichológiai erózió mesterkurzusa volt. Az udvarias máz szertefoszlott. Mason abbahagyta a közvetítőként való használatát; teljesen megkerülte a telefonomat, és közvetlenül Danielt hívta, hogy pazar családi vacsorákat szervezzen, amelyekre a meghívóm rejtélyes módon elveszett a postán. Gloria taktikája csendes hadviseléssé fajult. A postaládám kéretlen orvosi folyóiratok gyűjtőhelyévé vált, amelyek „Termékenységet fokozó diétákat” és „Életmód-korrekciókat a meddő nő számára” írtak – mindig egyetlen szöveges üzenet nélkül továbbítva.

Kegyetlenségük tetőpontja egy nyári grillezés során következett be. Mason, aki egy füstölgő grillsütő mellett állt hat távolabbi rokonával a hallótávolságon belül, közönyösen megjegyezte, hogy imádkozik, hogy Daniel „véglegesítse a döntéseit, mielőtt teljesen bezárulna a lehetőségek ablaka”.

Ledermedtem, a kezemben lévő műanyag pohár csikorgott a szorításom alatt. – Pontosan mit értesz ezalatt, Mason?

Lassan megfordult, és mérgező szánalommal teli tekintettel nézett rám. – Úgy értem, a jövődre, Rachel. Egy összetartó családi egységként.

Daniel összerezzent. „Apa, gyerünk már!” – motyogta. Ez volt a maximális védekezés, amit valaha is összegyűjtött értem.

Házasságom lassított felvételű kivégzése során két pillérre támaszkodtam az épelméjűségem szempontjából. Az első az édesanyám, Linda volt, egy pragmatikus asszony, aki nyolchetente autózott fel Indianapolisból . Túlárazott salátákat vett nekem, bort töltött nekem, és végighallgatta széthulló életemet anélkül, hogy egyetlen kéretlen tanácsot is adott volna.

A második Sophie volt. Az egyetemen egy szűkös kollégiumi szobán laktunk, azóta pedig egy halálosan intelligens, rendkívül okos jogi asszisztenssé fejlődött, aki a nagy téttel bíró családjogra specializálódott. Több tucat késő esti, könnyáztatta telefonhívás során Sophie csendes, módszeres oktatásba kezdett. Laza beszélgetés ürügyén jogi törvényekkel etetett.

„Én csak adatokat adok át, Rach” – mondta, és a hangja visszhangzott a telefonon keresztül, miközben fel-alá járkáltam a nappaliban. „A tudás nem kötelez arra, hogy meghúzd a ravaszt.”

„Katasztrofizálsz, Soph. Szeret engem.”

– Talán – felelte éles és hajthatatlan hangon. – De tisztában kell lennetek azzal, hogy Illinois államban az egyenlő elosztásról szóló törvények érvényesek. El kell ismernetek, hogy a gyönyörű, gyarmati tulajdonjog, amit ketten vásároltatok, mindkettőtök nevére szól. És feltétlenül fel kell ismernetek, hogy ha Daniel valaha úgy dönt, hogy…

„Hagyd abba, Sophie! Tudom. Csak… hadd lélegezzek.”

Hagytam, hogy befejezze az előadásait. Magamba szívtam az adatokat. Aztán, mint egy gyáva alak, elraktároztam őket ugyanabba a trezorba, ahol Daniel suttogott telefonhívását őriztem.

Aztán elérkezett november. Mason megszervezte az általa fellengzősen „Generációs Csúcstalálkozónak” nevezett rendezvényt Hálaadásra. Tájékoztatta Danielt, hogy ez kulcsfontosságú alkalom a családi kötelékek megszilárdítására. Lefoglalta az Oakhaven Country Club fényűző, privát étkezőjét , egy fülledt, faburkolatú barlangot, amelyet halott férfiak impozáns olajfestményei és egy ruhatáros díszített, aki gyakorlatilag meghajolt, amikor egy Hargrove-i hölgy belépett.

Egy szigorú, sötétkék, páncélozott ruhát öltöttem magamra, és a szemöldökömre tűztem elhunyt nagymamám régies gyöngy fülbevalóit. Még egy üveg bordói-t is vettem, ami többe került, mint az első autóm.

Sophie is jelen volt, miután nemrégiben egy stratégiai, némileg rejtélyes románcba kezdett Daniel unokatestvérével, Marcusszal . A koktélóra alatt, miközben mereven tartottam a kezemben egy pohár szénsavas vizet, megjelent mellettem. Nem üdvözölt. Előrehajolt, és úgy pásztázta a termet, mint egy mesterlövész.

– Milyen az érzelmi alapod most? – suttogta.