– Nem akarok egyszerű letartóztatást, Miller – mondtam, és a hangom halk, veszélyes morajlássá vált. – Nem akarom, hogy csendben bekísérjék őket egy járőrkocsi hátuljába, hogy Marcus a hátsó ülésről felhívhassa a drága védőügyvédjét, és délig letehesse az óvadékot. Teljes, teljes megsemmisítést akarok.

Elővettem egy kicsi, digitális tabletet a táskámból, és letettem az asztalra.

– Chloe azt mondta, hogy Marcus majdnem megölte, hogy helyet csináljon a szeretőjének – mondtam, és a képernyőn legyintettem, hogy előhozzam azt a dossziét, amit az elmúlt három órában állítottam össze a kórház várótermében. – Ellenőriztem a nőt, akivel Marcus az elmúlt hat hónapban járt. A neve Victoria Vance.

Miller szeme összeszűkült. – Vance? Úgy értem…

– Mint Arthur Vance esetében – erősítettem meg, hideg, ragadozó mosoly kíséretében. – A Vance Befektetési Csoport vezérigazgatója. A férfi, akit egy évtizeddel ezelőtt három éven át próbáltam szövetségi börtönbe juttatni, mert egy hatalmas, kifinomult pénzmosási műveletet vezetett a kartelleknek, de sosem találtam meg a fizikai szervereket, amelyek ezt bizonyítanák.

Millernek leesett az álla. „Szóval ez nem csak egy szörnyű családon belüli erőszak esete.”

– Nem – jelentettem ki. – Ez egy bűnszervezet. Marcus megpróbálta meggyilkolni a feleségét, hogy feleségül vehesse Vance lányát, ezzel gyakorlatilag beépülve egy több millió dolláros bűnszervezetbe. És a férfi, aki ma este húsvéti sonkát eszik Marcus házában, maga Arthur Vance.

Miller rám meredt, a helyzet súlyossága lassan leülepedett a fejében.

– Nem akarok járőrkocsit, Miller – mondtam, és tekintetem az övébe szegeződött, de semmiféle alkut nem akartam kezdeményezni. – Teljesen felfegyverzett SWAT-csapatot akarok. Szövetségi házkutatási parancsot akarok az egész ingatlanra, beleértve az összes személyes és céges elektronikai eszköz, laptop és merevlemez lefoglalását. És azt akarom, hogy megbilincseljék őket, és kivonszolják a házból, a nagyra becsült, gazdag vendégeik szeme láttára.

„Eleanor, szövetségi házkutatási parancs húsvét vasárnapján …”

– Megvannak a lányom arcáról készült fotók – vágtam közbe acélos hangon. – Kapcsolatban áll egy ismert szövetségi célponttal. Hívja a bírót! Teszi meg! Azt akarom, hogy Chloe véréért az ő becsületükből, a pénzükből és a teljes szabadságukból fizessenek.

Miller a szememben égő, megalkuvást nem ismerő tűzbe nézett. Lassan bólintott. „Tekintsd meg, hogy megtörtént.”

Egy órával később elhagytam a kórházat.

Visszahajtottam csendes, üres külvárosi házamba. Bementem a hálószobámba, és kinyitottam a gardróbom nehéz tölgyfaajtóit. Kikerültem a kényelmes pulóvereket és egy nyugdíjas özvegy puha, pasztellszínű ruháit.

Előhúztam egy elegáns, kifogástalanul szabott, szénszürke nadrágkosztümöt. Felvettem. Olyan érzés volt, mintha páncélt öltöttem volna.

Odaléptem a komódom alsó fiókjához, és kihúztam egy kicsi, kopott bársonydobozt.

Kinyitottam. A sötét anyagon egy nehéz, bronz jelvény pihent csendben. A csiszolt fém megcsillant a fényben, megvilágítva a mélyen vésett szavakat: EGYESÜLT ÁLLAMOK SZÖVETSÉGI ÜGYÉSZE.

Biztonságosan a kabátom hajtókájára tűztem a jelvényt.

Marcus és Sylvia azt hitték, eldobtak egy törött játékot. Azt hitték, egy gyenge, szánalmas öregasszonyt hívtak, hogy takarítson el a rendetlenségüket.

Nem tudták, hogy épp most idézték be a Szövetségi Bíróság mészárosát.

Ideje volt menni a buliba.

4. Beindult a buli
Marcus pazar, hatalmas, több millió dolláros kastélyának légköre a felszínes, arrogáns tökély mesterkurzusa volt.

Lágy, elegáns dzsesszzene szólt a beépített hangrendszeren keresztül, keveredve a tavaszi liliomok és a mézzel mázas, drága sült sonka illatával . Az étkezőt tucatnyi pislákoló gyertya meleg, hízelgő fénye fürdette, melyek a mély, vérvörös bordeaux-i borral töltött kristálypoharakról verődtek vissza.

A hatalmas mahagóni asztal főjén Arthur Vance ült, minden porcikájában a hatalmas, érinthetetlen vállalati óriásnak tűnt. Mellette a lánya, Victoria ült, gyémántoktól csöpögve, keze szorosan Marcus karján nyugodott.

Sylvia, a tökéletes, előkelő társasági háziasszony szerepét alakítva, büszkén sugárzott a szeméből, mit sem zavarva attól, hogy néhány órával ezelőtt brutálisan megverte a menyét egy golfütővel.

Marcus felállt, és lesimította szabott öltönyzakója elejét. Felvette kristály pezsgőspoharát, és egy ezüstkanállal finoman megkocogtatta a peremét.

Csin, csin, csin.

A gazdag, befolyásos vendégek körülötte zajgó csevegés elhalt. Minden szem a pénzügyi világ jóképű, felemelkedő csillagára szegeződött.

– Pohárköszöntő – kezdte Marcus sima, magabiztos hangon, amelyből émelyítően őszinte melegség áradt. Sugárzóan elmosolyodott, és kissé közelebb húzta magához Victoriát. – Egy új kezdetre. A családra, a jólétre és a jövőre.

Megállt, körülnézett az asztalnál, tekintete Arthur Vance-en időzött.

– Néha – folytatta Marcus, hangja filozófikus bölcsességre halkulva – nehéz döntéseket kell hoznunk. Néha meg kell szabadulnunk a régi, elromlott dolgoktól, amik az utunkba állnak, hogy helyet adjunk a szebb, érdemesebb dolgoknak az életünkben.

Pezsgőspoharát a szájához emelte, és egy itallal készült megpecsételni új, csalárd életét.

CSATLAKOZÁS!

A pohárköszöntő sosem ért véget.

A kúria elején található tömör, megerősített tölgyfa dupla ajtók nemcsak kinyíltak, hanem felrobbantak.

A nehéz fa több száz szaggatott, repülő szilánkra hullott, miközben egy speciális taktikai faltörő kos egyszerre zúzta szét a zárat és a zsanérokat. A betörés fülsiketítő hangja úgy visszhangzott a kastélyban, mint egy bomba felrobbanása.

„FBI! FEGYVERES RENDŐRSÉGEK! A PADLÓRA! MINDENKI A PADLÓRA AZONNAL!”

A parancs üvöltése fülsiketítő volt, amit taktikai megafonok erősítettek fel.