Egyik délután azonban hallotta, hogy egy nő azt mondja, már számolgatja, mennyi idő múlva lesz özvegy.

Égő arccal tért vissza Santa Clarába.

Alejandrót bankszámlák ellenőrzése közben találta.

– Ha valaki folyton azt mondja neked, hogy a halálodra várok, inkább azt szeretném, ha egyenesen megkérdeznéd.

Felemelte a fejét.

– Tényleg?

– Várom a telet, hogy ne hallhassam a megjegyzéseket az esküvőmmel kapcsolatban.

Alejandro hangosan felnevetett. Szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson, de tovább mosolygott.

Mariana ekkor értette meg, milyen régóta nevetett utoljára.

A birtokot jól igazgatták, bár látszólag pangott.

A béreket kifizették. A magtárakban volt élelem. Azonban több helyiség zárva maradt, egy híd javításra szorult, és kilenc elszáradt almafa volt a gyümölcsösben.

„A főnök azt mondta, nem éri meg lecserélni őket” – magyarázta Consuelo. „Évekbe telik, mire jó termést hoznak.”

Mariana végigsétált a száraz rönkök sorai között.

Az egész ház megtanult temetés előtt élni.

Elrendelte a tetők ellenőrzését, és árajánlatot kért az újrafedésekre.

Alejandro kereste, amikor meglátta a belépő munkásokat.

– Ki engedélyezte ezt?

– Megkértem őket, hogy számolják ki a költségeket.

– Azoknak a fáknak évekre lesz szükségük.

-Tudom.

– Valószínűleg nem leszek ott, hogy lássam őket.

Mariana otthagyta a jegyzetfüzetet az asztalon.

– Édesanyád még mindig itt él. Consuelo is, a munkások, és most már én is. Mindannyiunknak másra is kell gondolnunk, mint arra a napra, amikor elmész.

Mereven bámulta.

– Nem érti, mit jelent tudni, hogy meg fog halni.

– Értem, mit jelent elveszíteni valakit. Az utolsó napig gondoskodtam a nagynénémről. De amíg élt, folyamatosan vettünk magokat a kertjébe.

Alejandro elnézett.

Mariana meglágyította a hangját.

– Nem azt kérem, hogy tettesd, mintha egészséges lennél. Azt kérem, hogy hagyd, hogy terveket szőjünk.

Két nappal később aláírta a fák megvásárlását.

Consuelo megkapta a rendelést, és annyi időt töltött az olvasásával, hogy Mariana azt hitte, hiba történt.

– Van egy listám a javításokról – vallotta be a házvezetőnő. – Soha nem mertem bemutatni.

Azon az estén mindent megírt.

A házasság apróságok miatt megváltozott.

Mariana a földszinti irodában kezdett vacsorázni, ahol Alejandro evett, hogy elkerülje a lépcsőt.

Először az aratásról beszélgettek. Aztán a könyvekről, a szüleikről és a gyerekkorukban elkövetett ostobaságokról.

Rájött, hogy Mariana utálja a főtt szilvát, és énekel, amikor valami elterelte a figyelmét.

Tudta, hogy Alejandro a tengerhez akart utazni, mielőtt megbetegedett, és hogy térképeket őriz azokról a helyekről, amelyeket már nem engedett meg magának elképzelni.

Egyik este rajtakapta, hogy az ujjával egy útvonalat követ.

„Egy nap elvihet oda” – mondta.

Becsukta a térképet.

– Nem lenne bölcs dolog ígérni.

Mariana nem válaszolt. Fájt neki a felismerés, hogy még egy illúzió is veszélyesnek tűnik számára.

Novemberben egy krízis várta meg vacsora közben.

Leejtette a szalvétáját, és megragadta az asztal szélét. Mariana odahívta Consuelót és a felelőst, hogy hívják a helyi orvost. Mellette maradt, amíg a férfi megkapta a szokásos ellátását.

Amikor levegőt vett, Alexander zavartan nézett rá.

– Nem kellett ott állnia és bámulnia.

– Tudni akartam, hogy szükséged van-e valamire.

– Mindenki elnéz.

Mariana odahozott egy széket.

– Jobban szeretnéd, ha én csinálnám?

Lassan megrázta a fejét.

Akkor fogta meg először a kezét.

Aztán jöttek a további nehéz éjszakák.

Mariana megtanulta felismerni a hallgatásai mögött rejlő félelmet, de az orvosi döntéseket azokra bízta, akik gondoskodtak róla. Néha elkísérhette, máskor a kimerültség pihenésre kényszerítette.

Alejandro soha nem tett neki szemrehányást emiatt.

Egy kora reggel, amikor a válság már alábbhagyott, megszólalt anélkül, hogy ránézett volna.

–Mindig félek. Mindenki azt hiszi, hogy már hozzászoktam, de sosem történik meg.

Mariana érezte, hogy összeszorul a torka.

– Elmondhatod nekem.

– Nem akarom, hogy félelemben éljen.

– Már most is érdekel, mi történik vele. Az elrejtése nem változtat ezen.

Alejandro a lány felé fordította az arcát.

Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha be akarna vallani valamit. Ehelyett megkérdezte:

– Megbánod?

Mariana a nőre gondolt, aki négy reallal érkezett.

-Nem.

Olyan határozottsággal mondta ezt, ami meglepte őt.

Napokkal később kérte, hogy nézhessük át a dokumentumait.

A vagyonkezelő elmagyarázta, hogy a bérleti szerződés már az ő nevén van. Még akkor is megtartja, ha abbahagyja a Santa Clarában való élést.

Mariana ismerte a feltételeket, de azt nem tudta, hogy Alejandro ilyen gyorsan elintézte a papírmunkát.

A könyvtárban kereste.

– Elmehetek, és továbbra is lesz bevételem.

-Igen.

– Miért bizonyosodtál meg erről, mielőtt jól ismertél volna?

Alejandro becsukta a könyvet.

– Mert olyan feleséget akartam, aki dönthet úgy, hogy marad.

Marianának ki kellett néznie az ablakon.

Beleegyezett a házasságba, hogy ne legyen újra hajléktalan. Most fedezte fel, hogy a legértékesebb dolog, amit a férfi adott neki, egy ajtó, amit belülről kinyithat.

Azon az estén visszament az irodába vacsorázni.

És most először megcsókolta.

A csók után egyre jobban féltem, hogy elveszítem őt.

Decemberben, miközben levelezett, Mariana megtalálta az orvos levelét, aki nyolc évvel korábban megvizsgálta őt.

Alejandro engedélyével olvasta el.

– Itt azt írják, hogy aligha érné meg a harmincötöt.

– Már mondtam neki.

– Harminchat éves.

– Tovább éltem, mint vártam.