Sergio Beatriz feltételezett barátjaként lépett be az életükbe. Később Alejandro „tanácsadója” lett. Kockázatokat gyártott, kölcsönöket erőltetett, és egy olyan válságot idézett elő, amelynek megoldását maga bízta meg.

Amikor Alejandro megpróbálta megállítani, Sergio megfenyegette: ha nem sikerül olcsón eladnom, behajtja a tartozást, és bizonyítékokat gyárt, hogy sikkasztással vádolja.

– Az Alejandro által neked mondott mondatot is parancsba kaptad – vallotta be Mariana. – Sergio azt akarta, hogy menj el. A férjem sírva gyakorolta ezt a mondatot.

Dühöt éreztem, de mielőtt megszólalt volna, Mariana letett egy régi mobiltelefont az asztalra.

Lefényképezte az anyjától és Sergiótól érkező üzeneteket.

„Miután az idős hölgy aláírja, megkapod a 15%-odat.”

„Most ott van még a ház is. Húszat akarok.”

„Ne feledd, ki írta alá kezesként: a lányod.”

Beatriz nem volt megcsalt menyasszony.

Bűnrészes volt a megtévesztésben.

Aztán Mariana elővett a táskájából egy gyűrött borítékot, amelyen az én nevem és Alejandro kézírása állt.

–Ez volt az igazi karácsonyi ajándéka. Sergio megparancsolta, hogy semmisítsem meg. Anyukám el akarta égetni. Én nem tudtam.

Eltettem anélkül, hogy kinyitottam volna.

Két nappal később, más áldozatok vallomásaival, átutalási bizonylatokkal és üzenetekkel a birtokában Ramírez ügyvéd felvette a kapcsolatot az ügyészséggel. A terv egyszerű volt: úgy tenni, mintha beleegyeztem volna az eladásba, kényszeríteni Sergiót, hogy egy hivatalos találkozón magyarázza el fenyegetéseit, és hagyni, hogy a saját ambíciói beszéljenek helyette.

De előző este Beatriz üzenetet küldött a családi csoport csevegésének:

„Holnap tízkor mindent aláírunk. Sergio előrehozta a megbeszélést. Elena asszony azt hiszi, még van esélye. Szegényke.”

És akkor ezt írta:

„Az egyetlen esélye az, hogy zokniban szabaduljon ki onnan.”

Elolvastam az üzenetet, nyugodtan összehajtogattam a kék ruhámat a másnap reggelig, és a sárga mappát a táskám mellé tettem.

Azt hitték, előrehozták a találkozót, hogy engem békén hagyjanak.

Nem tudták, hogy hét év után először nem Alejandro anyjaként fogok belépni abba a gyárba.

Tulajdonosként akart bemenni.

3. RÉSZ

Pontosan tíz órakor átsétáltam a Muebles Herrera tárgyalótermén kék templomi ruhámban, kezében az arany brossos táskámmal és egy doboz pekándiós süteménysel.

Sergio az asztalfőn ült. Mellette egy sötét öltönyös ügyvéd ült. Beatriz nyugodtnak, szinte boldognak tűnt. Alejandro az asztalt bámulta; Mariana úgy nézett ki, mintha mindjárt elájulna. Az egyik sarokban Don Ernesto ült, egy nyugdíjas könyvelő, aki két éjszakát töltött a mérlegek átnézésével.

Sergio rám nézett és elmosolyodott.

– Nem hozott ügyvédet, Elena asszony?

– Az ügyvédnek volt egy meghallgatása. De az eladáshoz, ön szerint, csak egy toll kell.

A mosolya még szélesebb lett.

Az ügyvéd megnyitotta az ülést, és mielőtt az eladásomról tárgyalt volna, felvetett egy előzetes kérdést. Azt állította, hogy a közreműködésem szabálytalan lehet, mivel az egyik eredeti, hét évvel korábbi tanúsítvány egy később jóváhagyott közjegyzői irodához tartozott.

Beatriz úgy nézett rám, mintha már nyertem volna.

De előző nap Ceciliával ellátogattunk egy egyházközségi levéltárba, ahová a cégemet alapító volt ügyvéd aktái kerültek. Poros dobozok között találtam egy második közjegyző által hitelesített másolatot, a házam eladásáról szóló bizonylatokat és a gyárba történő közvetlen átutalás igazolását.

Egyenként vettem elő a dokumentumokat.

– Jó, hogy megemlíti, uram. Hoztam néhány szuvenírt.

Az ügyvéd abbahagyta a mosolygást.

Sergio még csak pislogni sem mert.

– Tökéletes. Akkor térjünk a lényegre. Két és fél millió peso a részvételedért. Írd alá még ma, és mindenki jól jár.

Feltettem a szemüvegemet, és olyan lassan olvastam el a szerződést, ami kezdte frusztrálni.

„Csak magyarázzon el nekem valamit, Mr. Sergio. Itt az áll, hogy megveszi az egyik cégemet. Honnan lesz a két és fél millió, ha az a cég alig működik?”

Az arca megváltozott.

– Túl sokat kérdez ahhoz képest, hogy ügyvéd nélkül érkezett.

– Öreg vagyok, nem hülye.

Alejandro felnézett.

Sergio váratlanul lezárta a szerződést.

„Hadd magyarázzam el, hogy megértsd. Ha ma nem írod alá, három hét múlva behajtjuk a tartozást. A fiad elveszíti a házat. Aztán feljelentést teszünk csalárd adminisztráció miatt, és meglátjuk, mennyi idő alatt tudod bebizonyítani, hogy a dokumentumok… hamisítottak.”

Don Ernesto hátulról szólt:

Kész?

Sergio megvetően nézett rá.

– Te fogd be a szád.

– Úgy értettem, gyártott tárgyakra gondolok – erősködött Don Ernesto. – Ezt mondtad az előbb?

Sergio ököllel az asztalra csapott.

„Azt mondtam, elintézzük, amit szükséges! Asszonyom, írja alá, és hagyja abba a játszadozást. A családja már eleget tett önért.”

Az ajtó kinyílt.

Két ügyész és egy parancsnok lépett be, aki már napok óta átnézte az aktánkat.

„Köszönöm a pontosítást, Salgado úr” – mondta. „A találkozót engedélyünkkel rögzítjük. Három családtól is kaptunk panaszokat, banki tranzakciókat és üzeneteket, amelyek a cégeiket csalárd átutalásokhoz kötik.”

Most először láttam félelmet Sergio szemében.

Sergio Beatriz felé fordult.

„Az ő ötlete volt! Ő rántott bele engem a családdal együtt! Alejandrót választotta, mert tudott a gyárról és az idős asszony részesedéséről! Tizenöt százalékot fog kapni!”

Beatriz sápadtan felállt.

– Hazug! Azt mondtad, senkinek sem esik bántódása.

Mariana úgy nézett rá, mintha felismert volna egy idegent.

– Anya, az aláírásomat adtad garanciaként.

Beatriz sírni kezdett.

– Sergio azt mondta, hogy ez egy lehetőség.