3. fejezet: Az igazság kibontakozása

Nem tiltakoztam tovább. Nem könyörögtem Marknak, hogy hívjon mentőt, és Lucastól sem kértem bocsánatot.

Haldokló szív- és érrendszeremben keringő utolsó adrenalintartalékaimat felhasználva bal tenyeremet erősen a mellkasomban lévő felszakadt kivezető nyílásra nyomtam, ujjaimmal éreztem vérem nedves, forró lüktetését. Jobb kezemmel a nehéz manila borítékot a fényes keményfa padlón tolta végig.

A boríték simán siklott a méhviaszos deszkákon, egyszer megpördült, mielőtt Lucas jobb csizmájának fényes bőrén nyugodott volna.

Lucas lesütötte a szemét, felső ajka megvetően felkunkorodott. – Mi ez a szemét? – gúnyolódott. – Egy számla a bevásárlásról? Egy számla a háztartási szolgáltatásaidról? Vagy írtál egy újabb hatoldalas levelet arról, hogy mennyire nem értékelnek téged?

– Nyisd ki, Lucas – suttogtam.

A hang üreges, száraz volt, zörgött a mellhártya-folyadéktól, ami lassan megtöltötte a tüdőm alsó lebenyét.

Mark hangosan felsóhajtott az asztaltól, és levágott egy újabb darab húst. „Ne kényeztesd el, Lucas. Csak hagyd a tálalószekrényen. Holnap, karácsony reggele után elolvassuk a panaszait.”

– Nem – motyogta Lucas, akit az a morbid, kamaszos késztetés hajtott, hogy még jobban megalázzon. – Majd meglátjuk, milyen bűntudatot eszelt ki ezúttal.

Lucas lehajolt, és hüvelyk- és mutatóujjával a sarkánál fogva felemelte a borítékot, mintha kosz szennyezte volna be. Megfordította. A fedélen lévő hivatalos piros biztonsági szalag sértetlen volt. Közepén a Szervbeszerzési és Transzplantációs Hálózat merész tipográfiája díszelgett , az állami orvosi kamara hivatalos pecsétjeivel szegélyezve.

Lucas összevonta a szemöldökét, és kissé meginogva vigyorodott el. – Mi ez? Ez a donornyilvántartásból van.

– Nyisd ki! – ismételtem, és a forgó mennyezetnek vetettem a szemem.

Lucas egy durva hüvelykujjmozdulattal áttépte a megerősített biztonsági szalagot. Előhúzta a kék hátlapú, közjegyző által lepecsételt jogi és klinikai dokumentumok vastag kötegét.

Az étkezőben csend honolt, csak a kandalló ropogása és Mark villájának halk sercegése hallatszott.

Lucas tekintete megtalálta az első hitelesített dokumentumot. Hangosan felolvasta a fejlécet, először közömbösen, majd megakadva, rideggé válva:

„…SEBÉSZETI ÁTÜLTETÉSI ÖSSZEFOGLALÓ ÉS DONOR DEANONIMIZÁLÁSI NYILVÁNTARTÁS… Recipiens: Vance, Lucas… Életkor a beavatkozáskor: Tizennégy… Elsődleges diagnózis: Végstádiumú gyermekgyógyászati ​​glomerulonephritis…”

Lucas megállt. Nyelt egyet, ádámcsutkája erősen ringatózott a torkában.

– Mi köze ennek neked? – kérdezte Lucas, bár a hangjában lévő szemtelen bravúr hirtelen törékeny, rezgő dróttá olvadt. – A transzplantációm három évvel ezelőtt történt. A kórház azt mondta, hogy a donor egy névtelen, elhunyt illinois-i sportoló volt. Apa magánbiztosítója fizette a magánbeültetést.

Mark rágás közben megdermedt. Egész este először elsötétült az iPadje. Letette a villát, és mély, hirtelen nyugtalanságtól ráncolta a homlokát. „Clara… milyen papírokat ástál ki az archívumból?”

Lucas nem hallotta az apját. Tekintete a sebészeti engedély közepén lévő vastag, gépelt mezőre esett:

ÉLŐ ALLORÁNTRANSZTÁLT DONOR AZONOSÍTÁSA:
Donor neve: Clara Jane Vance (Mostohaanya)
Vércsoport: O-negatív
Humán leukocita antigén (HLA) Egyezés: 6/6 antigén (Nulla-eltérés kompatibilitás: 99,4%)
Beavatkozás: Jobb oldali egyoldalú élő donoros nefrektómia
Kezelő sebész: Dr. Robert Sterling, a hasi transzplantáció vezetője

Lucas a lapra meredt. Arcából kifakult a szín, a füle hegyétől a nyakáig terjedt, bőre pedig a mosatlan kréta szürkés árnyalatát kapta. Keze remegni kezdett – nem enyhe remegés, hanem egy heves, zörgő bénulás, amitől a nehéz papír úgy lobogott, mint a száraz őszi levelek a szélviharban.

– Apa… – Lucas hangja már nem egy arrogáns fiatalemberé volt. Elcsuklott, és azonnal egy beteg gyermek magas, rémült nyöszörgésére csapott át. – Apa… mi ez?

Mark olyan gyorsan állt fel, hogy az étkezőszéke hevesen hátracsúszott a padlódeszkákon. „Add ide!” – követelte feszült hangon, miközben átnyúlt az asztalon.

Lucas nem adta oda neki. A térde kissé megbicsaklott, ujjaival a donorlap szélét szorította, míg a papír el nem szakadt. Lenézett rám, aki összegömbölyödve feküdtem a padlón a sötét vér egyre növekvő tócsájában, majd a saját bal oldalára nézett – a halvány, fehér, 20 centis műtéti hegre, amely a dizájner inge alatt rejtőzött.

– Azt mondtad… – dadogta Lucas, és tágra nyílt, vad szemekkel nézett Markra. – Azt mondtad, hogy Vanessa megpróbált vért adni, de a vére nem volt kompatibilis! Azt mondtad, hogy anya hozta létre azt a bizalmi alapot, ami a chicagói donorhálózatot finanszírozta! Azt mondtad, hogy Clara csak vezette az autót!

– Lucas, hagyd abba ezt a sületlenséget! – mondta Mark, hangja elcsuklott a hirtelen, kétségbeesett pániktól. Megkerülte az asztalt, és kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a papírokat. – Gondolatjátékot űz! Manipulálni próbál téged!

„NÉZD MEG A SEBÉSZ ALÁÍRÁSÁT, APA!” – sikította Lucas, hátralépett, és a papírokat a mellkasához szorította. „NÉZD MEG A KÓRHÁZI PECSÉTET! TIZENNEGYEDIK NOVEMBER VAN DÁTUMOZVA, HÁROM ÉVVEL EZELŐTT! 402-ES SZOBA! AZ VOLT A SZOBA KÖZVETLENÜL MELLETT ENYÉM!”

Lucas térdre rogyott a szőnyegen, egy méterre onnan, ahol feküdtem. Zokogva, kapkodva vette a levegőt. Kezei átmászták a mappa megmaradt lapjait, keresve valamit – bármit –, ami bizonyítaná, hogy a dokumentum egy bonyolult hazugság.

Ehelyett az ujjai kihúzták a második dokumentumot, amely vastag fehér papírra volt nyomtatva, és a Memorial Rákközpont karmazsinvörös fejlécével volt ellátva.

Ahogy Lucas tekintete a második oldal felső soraira ért, egy magas, fojtott sikoly szakadt fel a torkából – egy olyan zsigeri, lélekölő rémület hangja, hogy egyáltalán nem hangzott emberinek.