– Én löktelek meg – nyögte ki Lucas, miközben ujjai a szőnyeget kapargatták, arca gyötrő, helyrehozhatatlan bűntudat álarcaként húzódott el. – Én löktelek meg a kredencben. Én téptelek ki a portóidat. Én… én cselédlánynak neveztelek…

Kétrét görnyedt, homloka a csípőm mellett a padlódeszkáknak csapódott, gyomra hevesen felhúzódott, ahogy a szőnyegre öklendezett, teste tiszta, enyhítetlen önutálattól vonaglott.

– Húsz perce hívtam a 911-et – mondtam halkan, miközben a tekintetem a mennyezet felé vándorolt. – Mielőtt kihoztam volna a sültet. Tudtam, hogy a portóim elromlanak. Hamarosan itt lesz a mentő.

Pontosan abban a pillanatban a bejárati csengő örömteli, ritmikus csengése visszhangzott a hatalmas, csendes házban.

5. fejezet: A parazita kiűzése

Az elektronikus harangjáték vidám, hathangú ünnepi dallamot játszott, mintha valami förtelmes gúny lebegett volna az ebédlő állott levegőjében.

Sem Mark, sem Lucas nem mozdult. Mark nyíltan sírt, arcát a tenyerébe temette, válla remegett a csendes, rázkódással teli zokogástól, mint aki rájött, hogy öt éven át úgy bánt egy szenttel, mint egy kellemetlenséggel, miközben egy szellemet imádott. Lucas összegömbölyödve maradt a padlón, szárazon zihálva, ujjaival a vérfoltos ruhám szegélyét markolászva, mintha ha elengedném, a pokolba taszítaná.

A nehéz bejárati ajtó kattanva kinyílt.

„Lucas? Mark?”

Egy női hang, dallamos, csiszolt és mesterséges melegséggel átitatott, lebegett végig a hosszú márvány előcsarnokon.

„A bejárati ajtó nyitva volt, drágáim! Kint totál fagy van, és a kocsifelhajtótokat még be sem sózták!”

Ritmikus léptek kopogtak a bejáraton – drága designer magassarkúk éles, összetéveszthetetlen szaggatott kopogása. Az illat azonnal követte: a tubarózsa, a vanília és a francia parfüm elsöprő hulláma, amely erőszakosan kiszorította a rozmaring, a sült marhahús és a vér meleg aromáit.

Vanessa megjelent az étkező boltíves bejáratában.

Ötvenkét éves volt, és harmincötnek látszott, amit makulátlan plasztikai műtétek, személyi edzők és az önfeláldozás teljes terhe nélküli élete őrizhetett meg. Földig érő fehér nercbundát viselt, felette pedig smaragdzöld selyem estélyi ruhát. Gyémántokkal kirakott kezében egy üveg vintage Dom Pérignon pezsgőt és három csillogó ajándéktasakot tartott egy aspeni butikból.

– Boldog karácsonyt, szerelmeim! – dorombolta Vanessa, ajkai ragyogó, teátrális vörösre festették. – A sofőröm kétszer is eltévedt, amikor lehajtott az autópályáról. Lucas, drágám, gyere és vidd el anyád kabátját! És hol az én helyem? Mondtam a telefonban, hogy az asztalfőt akarom, hogy…

Vanessa megállt

A szavak elakadtak a torkában. A gyémántokkal borított mosoly megdermedt, mint a vékony jég a mocsáron.

Az előtte álló jelenet nem az az elegáns, hívogató ünnepi tabló volt, amilyet elképzelt. A mahagóni asztal hideg mártás és összetört porcelán katasztrófája volt. Mark térdre rogyott, drága öltönynadrágja vérben ázott, zokogott a tenyerébe. A padlón, a tölgyfa tálalószekrénynek támaszkodva Clara Vance feküdt, bőre nedves pergamen színű volt, mellkasát egyre szélesedő bíborvörös tócsa borította, Lucas pedig a lábánál kuporgott, mint egy összetört állat.

– Mi… mi ez? – dadogta Vanessa, és hátralépett, dizájnercipője idegesen kopogott a padlón. A pezsgősüveget pajzsként szorította nercbundájához. – Mark? Mi folyik itt? Miért van a földön? Valami rohama van?

Lucas felkapta a fejét.

A fiú, aki Vanessára nézett, felismerhetetlen volt. Arcát takony, könnyek és epe csíkok tarkították, szeme vérben forgó és vad, kegyetlen gyűlölettől égett, amitől Vanessa fizikailag az ajtófélfának préselte magát.

– Lucas, drágám? – suttogta Vanessa rekedten. – Te… te minden ruhádat összepiszkolod. Kelj fel onnan. Mi bajod van?

Lucas felállt a padlóról.

Nem úgy állt fel, mint egy tinédzser. Ijesztő, szándékos lassúsággal mozgott, ökölbe szorított kézzel, atlétikus testalkata olyan dühtől remegett, hogy a bütykei kifehéredtek.

– Lucas? – Vanessa még egy lépést hátrált a folyosón. – Megijesztesz.

– Hol voltál? – suttogta Lucas. A hang halk, szaggatott volt, az őrület szélén remegett.

„Micsoda?”

„HOL VOLTÁL HÁROM ÉVVEL EZELŐTT?!” – ordította Lucas.

A sikoly annyira fülsiketítő, annyira kínnal teli volt, hogy Vanessa elejtette az ajándékzacskókat. A zacskók a padlóra hullottak, selyemsálakat és luxus kölniket szórva a parkettán.

– Lucas, miről beszélsz? – dadogta Vanessa, és tekintete Markra vándorolt ​​segítségért, de Mark fel sem emelte a fejét a vérfoltos szőnyegről. – Európában voltam! Elkötelezettségeim voltak! Tudod, milyen kényes az egészségem…

– Elhagytál! – sikította Lucas, miközben három hosszú, ragadozó lépést tett felé. – Tizennégy éves voltam! Egy intenzív osztályos ágyon feküdtem, csövek álltak ki a nyakamból, a saját véremet okádtam, és haldokoltam! Az orvosok vesét kértek tőled! Te voltál a biológiai anyám! Ötven százalékban genetikailag egyezel velem!

– Én… én nem voltam összeillő! – sikította Vanessa, miközben a bejárati ajtó felé hátrált. – Az orvosok azt mondták, túl kockázatos!

„ÖSSZETARTHATÓ VOLTÁL!” – Lucas előrelendült.

Egy ádáz, villámgyors mozdulattal kikapta a régi pezsgősüveget a manikűrözött kezéből. Vanessa felsikoltott, és a levegőbe csapta a kezét, de Lucas nem ütötte meg. Megpördült, és a nehéz üveget a feje fölé hajította.

ÖSSZEHIBÁSODÁS

Az üveg betörte a bejárati ajtó melletti ólomüveg ablakot, csillogó szilánkokkal és habzó alkohollal záporozva a verandát.

– Nem voltatok összeférhetetlenek! – sikította Lucas az arcába, miközben nyál csorgott az arcára. – Olvastam a kórházi feljegyzéseket! Most is az ebédlőasztalon vannak! A teszted egyezik, és még aznap este ki is adtad magad a kórházból! Azért repültél Párizsba, mert azt mondtad apának, hogy egy dialízisre járó gyerek nézése súlyos szorongást okoz és tönkreteszi az arcbőrödet!