Marianának nem volt kedve visszavágni neki, hogy megbüntetse. De ezt a pillanatot nem is tévesztette megbocsátásnak.

Egyik este, egy újabb konzultáció után, Gabriel egyedül találta Rosát a konyhában, miközben Mariana Luciát fürdette.

– Rosa asszony, bocsánatkéréssel tartozom.

Folytatta a fügekaktusz kaktuszvágást.

–Nem tartozik nekem semmivel. Teherbe ejtette a lányomat.

– Arra is kényszerítettelek, hogy összeszedd, amit eltörtem.

Róza letette a kést.

„Tudni akarod, mi volt a legrosszabb az egészben? Nem az volt, hogy megérkezett a bőrönddel. Az, hogy hetekig védte. Állandóan azt hajtogatta, hogy biztosan volt oka rá. A nők is ezt teszik, amikor szeretnek: okokat találnak ki, hogy kevésbé fájjon.”

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Nincs rá elég okom.

– Akkor ne találja ki. És ne gondolja, hogy csak azért, mert most a helyes dolgot teszi, teljes mértékben ki van fizetve. A helyes dolog megtétele nem valami rendkívüli adósság, Doktor úr. Ez a legszükségesebb.

Gábriel bólintott.

-Tudom.

– Remélem is.

Mariana szinte mindent hallott az ajtóból. Nem avatkozott közbe. De azon az éjszakán először írt Gabrielnek anélkül, hogy a lánnyal kapcsolatos vészhelyzet lett volna:

„Épségben megérkeztél?”

Egy perc múlva így válaszolt:

„Igen. Köszönöm a kérdést.”

Nem voltak benne szívek, ígéretek, magyarázatok. Mariana számára mégis ez az egyszerű üzenet többet ért, mint az összes boríték, amivel megpróbálta eloszlatni a félelmét.

Fernanda hetekkel a szülés előtt jelent meg.

Egyedül érkezett Arandasba.

– Nem azért jöttem, hogy megbocsássak – mondta. – Azért jöttem, hogy elmondjak valamit.

– Figyelek.

– Tudtam rólad.

Marianna mozdulatlan maradt.

Fernanda bevallotta, hogy apja előtt fedezte fel a kapcsolatot, és mivel kétségbeesetten szerette volna visszahódítani Gabrielt közel hét évnyi jegyesség után, végül elmondta neki.

– Azt hittem, ha apám nyomást gyakorol rá, visszajön hozzám. És vissza is jött… négy hónapig. Nálam vacsorázott, a munkáról beszélgetett, de távolságtartó volt. Egy nap azt mondta, inkább elveszít mindent, mint hogy továbbra is színleljen.

– És az apád?

– Szakmailag tönkre akart tenni. Nemet mondtam neki. Aztán ő is visszavonta a támogatását.

Mariana keresztbe fonta a karját.

– Azt akarod, hogy sajnáljalak?

– Nem. Azt akarom, hogy tudd, már nem üldözöm. És be kell vallanom, hogy tönkretettem az életed több hónapját.

Mariana a suttogásokra, a fizetéscsökkentésre, a költségelszámolási könyvre gondolt, és azokra az éjszakákra, amikor Rosa úgy tett, mintha aludna, hogy ne hallja a sírását.

– Még nem bocsátottam meg neked – felelte. – Ahhoz, hogy megbocsássak, először is abba kell hagynom azt az érzést, hogy elvettek tőlem valamit. És még nem jutottam el odáig.

Fernanda bólintott.

-Értem.

Mielőtt elment, megkérdezte:

– Lányról van szó?

-Igen.

– Remélem, egészségesen fog megszületni.

– Én is pont ezt szeretném.

A szülés hajnali kettőkor kezdődött, egy vihar kellős közepén.

Gabriel már azelőtt megérkezett a kórházba, hogy Mariana belépett volna a szülészeti részlegbe. Josefina az ajtó előtt találta meg.

– Nem jössz be.

-Doktor vagyok.

–Most itt van az apa. És az apák várnak.

Leültette egy műanyag padra.

Gabriel hat órát töltött ott anélkül, hogy parancsokat adott volna, vagy megpróbálta volna előjogként használni a laboratóriumi köpenyét.

Nyolc tizenhétkor hallatszott a sírás.

Húsz perccel később Josefina kijött egy rózsaszín takaróba csavart babával.

– Három kiló kétszáz. Egészséges. Az anyja is.

Gábriel kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

– Vigyed őt, vagy csak a szemeddel tervezed operálni?

Kinyújtotta a karjait.

Reszkettek.

Josefina leültette a lányt, és miközben az kihúzott egy kis hajtincset a jobb halántéka mellől, megállt.

—Mire.

Egy halvány, félhold alakú jel volt látható.

Ugyanaz, mint ami a fényképen van.

Gabriel leült, mert a lábai felmondták a szolgálatot. A lánya fölé hajolt, és két könnycsepp hullott a takaróra.

Amikor Mariana felébredt, a férfi az ajtóban várt. Nem lépett be, amíg Mariana engedélyt nem adott rá.

„Láttad már?” – kérdezte.

-Igen.

– Luciának hívják.

-Tetszik.

– Nem kérdeztelek meg.

Gábriel lehajtotta a fejét.

-Igazad van.

Mariana alig mosolygott.

Ez volt az első repedés a falon.

Azon a napon nem békültek ki.

Gabriel húsz percre a kórháztól bérelt egy lakást. Megtanult pelenkát cserélni, cumisüvegeket előkészíteni, és korán reggel járni egy kólikás babával. Akkor érkezett, amikor Mariana megengedte, és akkor távozott, amikor Mariana kérte.

Amikor Rosának vérnyomás-válsága volt, Gabriel sétálni vitte Lucíát, hogy Mariana tudjon aludni.

Amikor Mariana egy adminisztratív felülvizsgálat után visszakapta teljes állását, nem ünnepelte a hírt személyes győzelemként. Csak tamalét és atolét hozott neki a műszakra.

A vezetőnek, aki leépítette az állását, helyre kellett hoznia a helyzetet. Az unokahúga végül elfogadott egy állást Guadalajarában.

Mariana teljes fizetésével és emelt fővel tért vissza a műtőasztal elé a helyére.

Két hónappal Lucia születése után Gabriel egy délután virág, gyűrű és borítékok nélkül érkezett.

Leült Marianával szemben.

–Szeretnék kérdezni valamit. Ha nemet mondasz, holnap is ugyanúgy meglátogatom a lányomat, mint ma.

-Kérdez.

– Azt akarod, hogy megpróbáljunk visszamenni?

Marianna sokáig nézte őt.

– Nem akarok visszamenni.

Gábriel lenézett.

„Újra akarok kezdeni” – tette hozzá. „Ez már nem ugyanaz.”

Felemelte a fejét.

— És hogyan történik?

-Lassan.