– Először is, úgy fogják hagyni, ahogy találták – mondta Mariana.

Paola hangosan felnevetett.

–Én? Kizárt. Épp most csináltattam meg a körmeimet.

Mariana rámutatott a katasztrófára.

– Akkor most azonnal felhívlak. És ha már itt tartunk, rákérdezhetünk más eltűnt dolgokra is.

Paola mosolya elhalt.

Mariana hónapok óta fejben listát készített.

Két összecsukható szék.

Újratölthető lámpa.

Kis szerszámok halmaza.

Három új törölköző.

Semmi sem elég drága ahhoz, hogy külön családi háborút okozzon.

Együtt azonban más történetet meséltek el.

„Milyen székek?” – kérdezte Teresa túl gyorsan.

Innen kapta meg Mariana a választ.

– Azok a rattanból készültek, amik itt voltak.

Paola lesütötte a tekintetét.

– Anyukám erkélyén vannak – mormolta.

Terézia felé fordult.

-Csendben maradj!

Marianát a düh és a megkönnyebbülés keveréke kerítette hatalmába. Végre nem képzelődött.

A következő negyven percben Teresa és Paola takarítottak.

Nem azért, mert Mariana fizikailag kényszerítette őket, hanem azért, mert két világos alternatívát kínált fel nekik: mindent ugyanolyan állapotban hagynak, ahogyan találták, és beleegyeznek a holmijaik visszaadásába, vagy várnak, amíg Mariana jelentést készít.

Rostokat, szappant és szemeteszsákokat választottak.

Paola gyászos arckifejezéssel szedte fel a tányérokat.

Teresa üvegeket gyűjtve sétált a kertben, miközben sértéseket mormolt.

Mariana leült egy fa alá.

Aztán megjelent Don Ernesto, a szomszéd a szomszédból.

– Nagyszerű, hogy itt vagy, Marianna.

Összeráncolta a homlokát.

– Miért mondod ezt?

A férfi a terasz felé nézett, és lehalkította a hangját.

– Mert tegnap este majdnem hajnali egyig buliztak. És nem ez volt az első alkalom.

Marianát hideg futotta végig.

-Tegnap este?

– Igen. Azt hittem, engedélyt adtál nekik.

Mariana Teresára nézett.

Az anyós úgy tett, mintha nem hallaná.

Don Ernesto folytatta:

– Gyakran jönnek. Néha öten vagy hatan is érkeznek. Úgy három héttel ezelőtt még egy hatalmas hangszórót is hoztak. Az anyósod azt mondja, hogy a ház Danielé, és te alig használod.

Valami megváltozott Marianában.

Már nem a mikrohullámú sütőről volt szó.

– Milyen gyakran jönnek?

– Havonta két vasárnap, többé-kevésbé.

Amikor a szomszéd elment, Mariana bement a konyhába.

Egy polcon talált egy táskát, ami nem az övé volt. Benne eldobható tányérok, szén, poharak, szalvéták és néhány szupermarketi blokk volt.

Paola felbukkant mögötte.

– Ez anyámtól van.

– Már elképzeltem.

Paola telefonja rezegni kezdett az asztalon.

A képernyő felvillant.

Marianának nem kellett volna elvennie.

A teljes üzenet megjelent az értesítésben:

„Tiszteltem, szóval jövő vasárnap visszamehetünk hozzád Morelosba? Hozom a húst.”

Marianna lassan felemelte a tekintetét.

– A morelosi házad?

Pontosan abban a pillanatban lépett be Teresa.

– Ne kezdj bele.

– Szeretném, ha elmagyaráznád nekem, mióta mutatod be a tulajdonomat a tiédnek.

– Nem akkora ügy ez.

– Mióta?

Paola a kétségbeeséstől sírni kezdett.

– Anya mindenkinek elmondta, hogy Daniel kölcsönadta neki.

—Paola.

– Hát mit lehet tenni! Azt is mondta nekik, hogy egy nap úgyis a család része lesz.

Mariana lefagyott.

— Mit jelent ez?

Terézia nem válaszolt.

Mariana bement a kis szobába, ahol a szerszámait tartotta.

Az ajtó zárva volt.

Soha nem hagyta el így.

A kulcsot kereste.

Amikor kinyitotta, több szatyrot, egy ismeretlen hűtőtáskát, üdítős dobozokat és egy összecsukható asztalt talált benne.

Azok nem az ő holmijai voltak.

Ez egy raktár volt.

Teresa hónapokat töltött azzal, hogy úgy alakítsa át azt a házat, mintha egy magánklub lenne.

De legbelül volt valami más is.

Egy doboz több kulcsmásolattal.

Mariana elvett egyet.

– Hány embernek van hozzáférése a házamhoz?

Terézia végre elvesztette az arroganciáját.

– Marianna…

-Hány?

És ekkor hallatszott, hogy egy autó megáll a kapu előtt.

Dániel megérkezett.

Terézia a lányára nézett.

Paola a padlóra nézett.

Mariana a kezébe zárta a kulcsok másolatait.

Kevesebb mint egy perc múlva Daniel rájött, mit művel az anyja hónapok óta a háta mögött… és senki sem tudta, melyik oldalra fog állni.

3. RÉSZ

Dániel mosolyogva, minden képzeletet nélkül lépett ki a pályára.

– Mi történt? Láttam anyám autóját…

A mosoly lehervadt, amikor meglátta a kócos hajú Teresát, a szemeteszsákot cipelő Paolát és Marianát, aki a szerszámoskamra előtt állt több kulccsal a kezében.

—Mi történik?

Terézia szólalt meg először.

– A feleséged megőrült.

Marianától majdnem kitört a nevetés.

Pontosan erre a válaszra számítottam.

„Azért jöttünk, hogy segítsünk neki” – folytatta Teresa –, „és ő úgy kezdett bánni velünk, mint a bűnözőkkel. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget.”

Daniel Marianára nézett.

-Igaz?

Kinyújtotta a kezét.

– Felismered ezeket a kulcsokat?

Dániel elvett egyet.

– Igen. Ez az a példány, amit anyukámnak adtam.

– Hat van.

Az arca megváltozott.

-Hat?

Mariana kinyitotta a hálószoba ajtaját.

– És úgy tűnik, anyukád hónapok óta használta a házat, hogy másokkal találkozzon. Bejelentés nélkül érkeztek. Tegnap hajnalig itt voltak. Itt tárolja az italokat, az asztalokat és egyéb holmikat. Elvitte a mikrónkat és a teraszszékeket is.

Dániel az anyjára nézett.

– Elvitted a mikrót?

Terézia keresztbe fonta a karját.

– Ó, Daniel, kérlek. Úgy nézel ki, mint egy rendőr.

– Kérdeztem valamit.

– Igen, van a lakásomban. És akkor mi van? Senki sem használta itt.