Nem segített Rourke-nak.
Saját magát mentette.
A kapucnis férfi elfordította a fejét.
Felemelkedett a jobb keze.
Fém villant.
Maddox előrelendült.
Költöztem.
A világ sarkokra szűkült.
Csukló.
Könyök.
Egyensúly.
A toll már a kezemben volt, mielőtt eszembe jutott volna, hogy lerajzoltam.
Belevágtam a férfi alkarjába.
Kiáltotta.
A tárgy csörömpölve hullott a járdára.
Nem fegyver.
Egy telefon.
Egy telefon, aminek a kamerája már rögzít.
Maddox a szállítóautóhoz csapta.
Tyler három méterrel arrébb megdermedt.
A terepjáró kipörgött, a kerekek sikoltoztak.
Maddox erősen lecsapott a férfira.
“Név.”
A férfi felnyögött.
“Ügyvéd.”
Maddox sürgette.
“Név.”
„Kevin Shaw.”
Egy szalvétával a táskámból felvettem a leesett telefont.
A képernyő repedt volt, de élt.
Még mindig futott az élő videóközvetítés.
Csatlakoztatva.
Figyelés.
A kijelző tetején egy felhasználónév villogott.
RourkeSecure.
És alatta épp egy üzenet jelent meg.
Túl késő, Apex.
Meghűlt bennem a vér.
Nem azért, mert ismerte a hívójelet.
A következő sor miatt.
Nézd meg apád garázsát.
Visszafordultam az étterem felé.
A konyhaablakon keresztül láttam anyámat, Madisont és apámat bent.
Biztonságos.
Egyelőre.
De Rourke nem az étteremről beszélt.
Az otthonról beszélt.
A garázs Missouriban.
A padlásdobozok.
A hely, ahol Tyler rátalált a régi életemre, és darabjait eladta húszezer dollárért, meg egy esélyért, hogy magasabbnak érezzem magam.
Megmutattam Maddoxnak a képernyőt.
Az arca megváltozott.
– Hívd be – mondtam.
Már mozgott is.
Valahol a háztömbön túl elkezdtek vijjogni a rendőrségi szirénák.
Tyler rám nézett.
Minden arrogancia elmúlt.
Ami a helyén állt, az kisebb volt.
Fiatalabb.
Rémült.
– Emily – mondta –, mi van apa garázsában?
Ránéztem a bátyámra, és életünkben először nem gúnyolódott velem.
Azért kérdezte, mert tudta, hogy én lehetek az egyetlen személy közte és aközötte lévő személy között, akit meghívott a családunkba.
Közelebb léptem.
„Mondd meg te.”
Remegett az ajka.
„Képeket küldtem neki mindenről.”
„Mi minden?”
Nyelt egyet.
„Az egyenruhák. Az érmék. A jegyzetfüzet.”
Vártam.
Megtelt a szeme.
„És a fekete tok.”
A sikátor mintha megdőlt volna.
Maddox meghallotta a szavakat, és lassan megfordult.
Évek óta nem gondoltam a fekete tokra.
Elástam kempingfelszerelés és karácsonyi díszek alá, meg azzal a hazugsággal, hogy ha valamit elég sokáig elzárok, akkor már nem veszélyes.
Apám találta meg az utolsó bevetésem után.
Egyszer felhívott és megkérdezte, hogy elküldje-e postán.
Mondtam neki, hogy nem.
Mondtam neki, hogy soha ne nyissa ki.
Azt mondtam magamnak, hogy ennyi elég volt.
Tyler suttogta: „Mi volt benne?”
Elnéztem mellette a pocsolyában elterülő vörös neoncsíkra.
Aztán a kezemben tartott telefonra.
Megjelent egy másik üzenet.
Hozd ide a főkönyvet, vagy én hozom nekik a neveket.
Madison felsikoltott az étteremben.
Nem félelem.
Figyelmeztetés.
Épp akkor fordultam meg, amikor kialudtak a lámpák.
Minden fény.
A konyha.
A terasz.
Az utca mögöttünk.
A sötétség csuklyaként borult az épületre.
És anyám táskájából, ahol egy másodperccel azelőtt még nem csörgött a telefon, egy halk, ismeretlen hang hallatszott.
Egy sípolás.
Aztán egy másik.
Aztán elkezdődött egy hangfelvétel lejátszása.
A saját hangom.
Hat évvel fiatalabb.
Rázás.
Suttogás egy olyan éjszakáról, melyet el kellett volna temetni.
„Ez az Apex One. Ha ezt hallod, a behatolás a családon belül kezdődött.”
Tyler rám meredt a sötétben.
Maddox előrántotta a fegyverét.
És anyám, valahol abban az elsötétített étteremben, suttogta a nevemet, mintha most jött volna rá, hogy családunk legveszélyesebb titka soha nem az enyém volt.
Az övé volt.
