A pezsgő már az arcomba csapódott, mielőtt még megigazíthattam volna az ezüsttálcát. – Térdelj le és könyörögj! – gúnyolódott Vanessa Cole, miközben harminc gazdag vendég úgy nevetett, mintha egy szobalány megalázása lenne az esti szórakozás.
Hideg pezsgő csorgott le az arcomon, eláztatta a galléromat, és lecsöpögött a Blackwood Grand Hotel márványpadlójára.
Lesütöttem a szemem.
Nem azért, mert szégyelltem volna.
Mert ha Vanessa mosolyogni látna, minden túl hamar véget érne.
– Hallottál engem? – csattant fel.
Lassan leguggoltam, hogy felvegyem a sarka közelében lévő összetört üveget.
Vanessa a Blackwood Alapítvány éves jótékonysági gálájának díszvendége volt, egy gyémánt nyakláncot viselve, amely többet ért, mint a legtöbb ember háza. Emellett Richard Vale-lel, egy kockázati tőkés befektetővel volt eljegyezve, akinek a cége egy hatalmas szállodaipari partnerségről tárgyalt a Blackwood Holdingsszal.
Vanessa három hónapig úgy bánt az alkalmazottaival, mint a bútordarabbal.
Ma este végre átlépte a határt.
– Hihetetlenek vagytok – mondta hangosan. – Évjáratos pezsgőt kértem. Ez egyértelműen rossz évjárat.
– Ez az az üveg, amit az asztalára kértünk, asszonyom – mondtam halkan.
A barátai nevettek.
Vanessa közelebb hajolt.
„Kijavítasz?”
“Nem.”
“Jó.”
Aztán a pohár maradékát az egyenruhámra öntötte.
„Most kérj bocsánatot.”
Több telefonfelvételt is hallottam.
Tökéletes.
Térdre rogytam.
Suttogás és kegyetlen nevetés hallatszott körülöttem.
Vanessa diadalmasan mosolygott.
„Hálásnak kellene lenned, hogy nem rúgtattalak ki.”
Ekkor nyíltak ki a bálterem ajtajai.
A beszélgetés szinte azonnal abbamaradt.
Alexander Blackwood belépett.
A Blackwood Holdings milliárdos tulajdonosa ritkán vett részt nyilvános rendezvényeken. Magas, ősz hajú és ijesztően nyugodt volt, és egyetlen szállodából nemzetközi birodalommá építette a céget.
Tekintete végigpásztázta a szobát.
Aztán megállt nálam.
„Miért van a földön?”
Vanessa mosolya eltűnt.
Alexander közelebb lépett.
“Mi történt?”
– Semmi baj – mondta gyorsan Vanessa. – Egy alkalmazott hibázott.
Alexander a hajamról csöpögő pezsgőre nézett.
Aztán a törött üvegre.
Aztán Vanessára.
„Pontosan tíz másodperced van, hogy megmagyarázd, mit gondolsz.”
Idegesen nevetett.
„Alexander, kérlek. Ő csak egy szobalány.”
Megkeményedett az arckifejezése.
– Nem – mondta.
A szoba teljesen elcsendesedett.
Lassan felkeltem.
Alexander egyenesen rám nézett.
– Elmondjam nekik – kérdezte –, vagy te szeretnéd?
Vanessa egyikünkre, a másikunkra meredt.
Azon az éjszakán először jelent meg félelem a szemében.
Letöröltem a pezsgőt az arcomról.
– Még nem – mondtam.
Mert Vanessa a rossz nőt alázta meg.
És azt akartam, hogy mindenki pontosan megértse, miért.
2. RÉSZ
Vanessa gyorsan felépült.
Az arrogáns emberek általában ezt teszik.
A hallgatást gyengeségnek tartják, mert soha nem tanulták meg a különbséget az önuralom és a megadás között.
Összefonta a karját.
„Mi is történik pontosan?”
Alexander rám pillantott.
Bólintottam.
Hátralépett.
„Ez a te döntésed.”
Richard Vale átnyomakodott a vendégeken.
– Vanessa?
Megragadta a karját.
„Richard, ez nevetséges. Úgy tűnik, a szálloda tulajdonosa ismeri a szobalányt.”
Richard felismerés nélkül nézett rám.
Ez nem volt meglepő.
Soha nem találkoztunk.
De mindent tudtam róla.
Tudtam a külföldi tanácsadói kifizetésekről.
Tudtam a rejtett jutalékokról.
Tudtam, hogy a cége tizenhétmillió dollárral felfújta a tervezett építési költségeket.
És tudtam, hogy Vanessa segített neki.
Hat hónappal korábban Alexander Blackwood személyesen alkalmazott engem.
Claire Bennettnek hívtak.
Nem voltam szobalány.
Igazságügyi megfelelőségi ügyvédként és kisebbségi részvényesként dolgoztam a Blackwood Holdingsban.
Miután névtelen panaszok érkeztek a vendéglátóipari vezetőkkel szemben, akiket megvesztegetés elfogadásával vádoltak, Alexander arra kért, hogy csendben folytassak le belső vizsgálatot.
Nagyon csendben.
Tizenkét héten át más-más alkalmazotti identitás alatt dolgoztam a szálloda különböző részlegei között.
Háztartás.
Vendéglátás.
Recepció.
Ma este bankett-szolgáltatás.
Vanessa tudtán kívül a nyomozás részévé vált, miután a megfigyelési felvételek szerint többször is találkozott az egyik beszerzési vezetőnkkel.
Alexander cége egy 180 millió dolláros közös fejlesztést fontolgatott Richard cégével.
Az volt a feladatom, hogy megállapítsam Richard Vale megbízhatóságát, mielőtt hétfő reggel aláírnák a szerződéseket.
A válasz jelenleg három méterre állt tőlem, és sértegetett.
Vanessa az ajtó felé mutatott.
„Azt akarom, hogy eltávolítsák.”
Alexanderre néztem.
„Meghívhatom?”
Bólintott.
Benyúltam a kötényembe, és elővettem egy apró fekete telefont.
Richárd elsápadt.
Vanessa összevonta a szemöldökét.
„Mi ez?”
„A munkahelyi telefonom.”
„Pincérnő vagy.”
“Nem.”
Egy szó.
Ennyi kellett hozzá.
Alexander nyugodtan beszélt.
„Claire Bennett vezeti a belső jogi vizsgálati részlegünket.”
A szobában suttogás tört ki.
Vanessa arca kiürült.
Richard rám meredt.
„Ez lehetetlen.”
Halványan elmosolyodtam.
„Sajnos számodra nem az.”
Vanessa hátralépett.
„Átvertél.”
„Pezsgőt szolgáltam fel neked.”
„Kémkedtél utánunk!”
„A cégemet vizsgáltam.”
Richárd közelebb lépett.
„Alexander, bármit is gondol, hogy talált…”
– Még nem mondtam el neki mindent – vágtam közbe.
A szája becsukódott.
Ez jobban megijesztette, mint a kiabálás.
Megnyitottam egy mappát a telefonomon.
„Három héttel ezelőtt Vanessa találkozott Marcus Bell-lel, a Blackwood beszerzési igazgatójával a Laurent Hotelben. Két nappal később a Richard Vale Consulting négyszázezer dollárt utalt át egy Marcus testvére által irányított cégnek.”
– Ez semmit sem bizonyít – csattant fel Richard.
“Egyeztetett.”
Pislogott egyet.
Folytattam.
„Szóval tovább keresgéltem.”
Több dokumentumot is kivetítettem a bálterem prezentációs képernyőjére.
Számlák.
Banki átutalások.
E-mailek.
Az egyik e-mailben Richard saját maga írta ezt a sort:
Ha Blackwood egyszer aláír, senki sem tudja ezt kibogozni anélkül, hogy milliókat veszítene.
