Titokban konyhai kisegítőnek álltam a férjem cégénél, hogy rájöjjek, megcsal-e. Közel 200 alkalmazott szeme láttára a titkárnője hozzám vágott egy tányér ételt, és azt üvöltötte: „Szállj le a férjemről!”. Ő csak némán állt. Én elővettem a házassági anyakönyvi kivonatunkat, de ekkor előlépett egy egykori üzlettárs, és olyasmit árult el az apámról, amire senki sem számított…

Akkor nem bocsátottam meg neki. De megértettem, hogy a fénykép nem feltétlenül azt mutatta, aminek látszott.

Aztán rákérdeztem a megtakarításaimra.

Teresa bement a szobájába, és egy bankkönyvvel tért vissza.

– Itt van háromszázezer pesóm. Ennyit spóroltam az évek során. Legalább egy részét vissza akarom adni neked.

Visszaadtam neki a naplót.

– Nem loptál tőlem. Alejandrónak kellene ezért felelnie.

Anyósom vett egy mély lélegzetet.

– Azt mondta, hogy ki kell fizetnie egy adósságot. Azt is megemlítette, hogy ha nem fizet, elveszítheti az irányítást a gyár felett.

– Milyen adósság?

– Nem akarta elmagyarázni nekem.

Abban a pillanatban Alejandro felhívott.

Teresa válaszolt előttem.

– Anya, Valeria veled van?

-Igen.

Csend lett.

– Ne mutasd meg neki a barna zacskóban lévő dokumentumokat. Valami van benne, amit nem lát.

Az anyósommal egymásra néztünk.

Amikor véget ért a hívás, ellenőriztük a táskát.

A bélés alatt egy sárgás borítékot találtunk.

Azonnal felismertem apám kézírását.

Egy nyolc évvel korábbi dokumentum volt benne. Empaques Rivera javára történő tőkebefizetésről, családi földterülettel fedezett garanciákról és apám által megtartott részvénytulajdonról volt szó.

Alul három aláírás látszott: apáé, Don Ernestóé és Tereséé tanúként.

Mielőtt befejezhettem volna az olvasást, hallottuk, hogy egy autó megáll kint.

Alejandro berohant.

– Add ide azokat a papírokat, Valeria!

-Mert?

– Mert nem érted, mit jelentenek.

– Akkor magyarázd el nekem.

Ránézett az anyjára, és végül megszólalt:

– Mert Empaques Rivera sosem volt teljesen az enyém.

Röviddel ezután megérkezett Don Ernesto.

Hozott egy mappát, tele dokumentumokkal, amelyek alátámasztották apa eredeti befektetését.

Apám harminc százalékos részesedést tartott fenn. Az általa hagyott utasítások szerint ez az örökség révén rám szállt.

– Apád nem akarta, hogy örökké Alejandrótól függj – magyarázta Don Ernesto –. Meg akart védeni téged.

A dokumentumok között volt egy régi kulcs is, amelyen a tizenhetes szám volt feltüntetve.

Egy kis házat hagyott rám Tlaquepaquéban az apám.

Másnap elmentem találkozni vele.

Találtam egy íróasztalt, fényképekkel teli dobozokat, és a régi címke- és csomagolásterveimet, amiket még azelőtt készítettem, hogy feladtam a karrieremet, hogy Alejandrót támogassam.

Apa egy jegyzetfüzetbe ezt írta:

„A lányom nem azért született, hogy bárki árnyékában éljen.”

Sírtam, miközben öleltem azokat a mappákat.

De mielőtt elmentem volna, egy váratlan üzenetet kaptam.

Mónika volt az.

„Látnom kell téged. Alejandro mindkettőnknek hazudott.”

Megbeszéltem vele, hogy egy kávézóban találkozunk.

Amikor megérkeztem, vörösek voltak a szemem.

– Nem vagyok terhes – vallotta be. – Ezt csak azért találtam ki, hogy döntésre bírjam.

Le voltam fagyva.

Aztán elém tette a telefonját.

– És van valami rosszabb is. Alejandro százezer pesót akar adni nekem, úgyhogy tanúsítom, hogy ő adta nekem a te hatszázezredet.

– És nem adta oda neked őket?

Mónika megrázta a fejét.

„Arra kért, hogy utaljak át kétszázezret egy másik személynek. A másik négyszázezer is annak az embernek a kezébe került.”

Addig pötyögtette a telefont, amíg meg nem mutatott egy nyugtát.

„Rubénnek hívják. És ha kideríted, miért tartozott neki Alejandro ennyi pénzzel, megérted, mi is történik valójában a gyárral.”

3. RÉSZ

Monica utolért a járdán, mielőtt taxit hívhattam volna.

„Valeria, kegyetlenség volt, amit veled tettem az ebédlőben. Alejandro azt mondta, hogy két éve külön éltek, de én tudtam, hogy még mindig házas. Nincs mentségem.”

– A terhesség színlelése miatt sem fogod megkapni – feleltem. – Nem foglak felmenteni, hogy nyugodtan aludhass. Ha igazán megbántad, kezdd azzal, hogy többé nem hazudsz.

Megőriztem a bankszámlakivonatok másolatait. Nem lettünk barátok, de abbahagytuk a versengést ugyanazért az átverésért.

Don Ernesto azt javasolta, hogy konzultáljak egy könyvelővel és beszéljek Rubénnel. Apám dokumentumaihoz az örökség hivatalossá tétele kellett; nem léphettem fel tulajdonosként anélkül, hogy jogilag ne rendezném a kérdést.

Rubén beleegyezett, hogy másnap találkozik a gyárban. Gépbeszállító volt, nem zsaroló. Számlákat, váltókat és nyugtákat terített ki az asztalra. Két évvel korábban Alejandro kibővítette az üzemet, hogy teljesítsen egy nagy szerződést. Az ügyfél a gépek telepítése után lemondta a megrendelés egy részét. Az adósság elkezdett gyűlni, és a bank elutasított egy újabb kölcsönt.

„Kölcsönadtam neki pénzt, hogy megakadályozzam a gyártósor leállítását” – magyarázta Rubén. „Ha leállítjuk, majdnem száz család veszíthette volna el az állását. A 600 000 peso részleges kifizetés volt: 400 000 közvetlenül, 200 000 pedig Mónica számlájáról. Még van egy tartozása, amit átszervezünk.”

Alejandro a fejét a kezébe temetve hallgatta.

„Miért mondtad, hogy a pénz anyagokra van?” – kérdeztem.

– Mert nem akartam, hogy tudd, mennyire elbuktam.

– Inkább azt akartad elhitetni velem, hogy autót veszel a szeretődnek?

Nem válaszolt. A büszkesége lerombolta annak a bizalmát, aki segített volna neki.

De a munkásokról még beszélni kellett. Doña Rosa és több kollégája a menzáról az udvaron várakozott. Háromhavi túlórapénzt tartoztak nekik; ráadásul a cég csökkentette az élelmiszer-költségvetést, miközben irodafelújítást és egy drága ügyfélrendezvényt engedélyezett.

Érdeklődőként kértem, hogy részt vehessek a pénzügyi találkozón apám befektetése iránt. Alejandro beleegyezett, hogy egy független tanácsadó áttekintse velem a számokat.

„Mennyi pénzre van szükség a munkaadósságok fedezésére?” – kérdeztem.