Tíz évnyi maradékon élés után a férjem egy harmincmillió pesós üzletet kötött. Ugyanezen az estén az anyósom undorodva mért végig, és így szólt: „Most már van pénze. Válj el tőle, és keress valakit a saját szinteden.” Legszívesebben üvöltöttem volna, és földhöz vágtam volna a tányérokat, de az asztal alatt a férjem megfogta a kezem, és azt suttogta: „Csak tégy úgy, mintha beleegyeznél. Adj nekem egy hónapot.” Amit titokban kitervelt, örökre letörte az anyja gőgjét…

De másnap reggel, miközben a bőröndömet vonszoltam az ajtó felé, Mateo megállított. Utamba állt, szívszaggató intenzitással nézett rám, és azt mondta: „Egy hónapot kértem tőled. Már csak négy nap van hátra. Vasárnap családi ebéd lesz. Csak annyit kérek, hogy addig maradj. Ha miután meghallgattál, még mindig át akarsz menni azon az ajtón, személyesen elviszlek, ahová csak akarsz.”

Hatalmas volt a dühöm, de a szemében tükröződő kétségbeesés megállított. Elfogadtam, de figyelmeztettem, hogy ez az utolsó esélye. A négy nap elviselhetetlen feszültség közepette telt el. Doña Leticia vasárnapra lakomát készített, meghívva az egész családot, hogy „megünnepeljék az új projekteket”. Ez volt az a vacsora, ahol – mint mondta – Mateo bejelenti majd a vagyon felosztását, és nagy valószínűséggel a szakításunkat.

Ha tudtam volna, milyen vihart fog kitörni azon a vacsorán, soha nem gondoltam volna, hogy milyen fordulatot vesz az életem. Várnom kellett a 3. részre…

3. RÉSZ

Fojtogató hangulat fogadta a vasárnapot. Doña Leticia felülmúlta önmagát. Mole poblanót, vörös rizst, töltött chilit és kézzel készített tortillákat készített. Elviselhetetlen arroganciával járkált a házban, mintha egy haciendát birtokolna, és mi a farmmunkásai lennénk. Mariana, a sógornőm, egy mappával tele árajánlatokkal érkezett az állítólagos butikjába. Carlos bácsi és Don Roberto, az apósom, a nappaliban beszélgettek. Én az asztal sarkában ültem, csendben, úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Mateo ült le utolsóként. Nem volt olyan mosolya, mint egy olyan embernek, aki milliókat készül elajándékozni. Egy vastag, fekete bőr aktatáskát cipelt, amit nehézkesen a széke mellé helyezett.

Az étkezés erőltetett nevetés és közvetett megjegyzések közepette telt el. Amint felszolgálták a desszertet, Doña Leticia már nem tudta türtőztetni magát. Megtörölte a száját a szalvétájával, kiegyenesedett a székében, és megszólalt.

– Nos, család – kezdte ünnepélyesen –, itt az ideje komoly dolgokról beszélni. Mint tudjátok, Mateo történelmi üzletet kötött. Már mondtam neki, hogy az első dolog, amit tennie kell, egy új ház vásárlása a szüleinek egy zárt lakóparkban. Ez a ház nagyon régi. Ráadásul már megegyeztünk Mariana vállalkozásának tőkéjében és Carlos bácsi támogatásában is. Itt az ideje, hogy a család együtt lépjen tovább.

Kínos csend támadt. Carlos bácsi zavartan lesütötte a tekintetét. Mariana félmosolyt villantott. Don Roberto felsóhajtott, láthatóan bosszantotta felesége viselkedése. Doña Leticia felém fordult, és megvető pillantást vetett rám.

– Ami pedig Valeriát illeti… Szerintem mindenkinek a legegészségesebb, ha a maga útját járjuk. A fiam ad majd egy kis pénzt az újrakezdéshez az itt töltött évekért, de a családi ügyek és a nagyvállalatok a családon belül maradnak.

Vártam, hogy Mateo megszólaljon. A szívem úgy vert, hogy csengett a fülem. Egy pillanatra rám nézett, ivott egy korty vizet, kinyitotta az aktatáskáját, és előhúzott egy halom dokumentumot.

– Anya, végeztél? – kérdezte Mateo ijesztő nyugalommal.

– Igen, fiam. Csak rendet rakok, ahogy illik – felelte, és megigazította a nyakláncát.

– Jó. Mert mielőtt folytatnád a nem a tiéd pénzének osztogatását, szerintem olvasd el ezt.

Mateo az első dokumentumot az asztal közepe felé csúsztatta. Az üzleti szerződés volt. Doña Leticia zavartan ráncolta a homlokát.

„A 30 millió peso” – magyarázta Mateo határozott, tiszta hangon – „nem egy csekk, amit holnap befizetünk, hogy elmehessünk vásárolni. Ez a tranzakció teljes értéke. Ennek 40 százaléka adókra és jutalékokra megy el. További 30 százalék forgótőke, amelyet azonnal újra be kell fektetni a flottákba és a bérszámfejtésbe, hogy a szolgáltatást biztosítani tudjuk. A fennmaradó részt havi részletekben fizetjük öt év alatt, az eredményektől függően. Ma nincs 30 millió peso a bankszámlámon. És ha a projekt a második hónapban kudarcot vall, adósságunk marad.”

Doña Leticia arca elkomorult. A csend halálossá vált. Mariana becsapta a mappáját, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Carlos bácsi idegesen köhintett.

„Olyan milliókat ígértél, amik nincsenek, anya. A saját tudatlanságodra alapozva hamis reményt adtál a nővéremnek és a nagybátyámnak, csak azért, mert te akartál főnök lenni az életemben” – Mateo szavai késként vágtak. „És ami a legrosszabb, olyan pénzt használtál fel, ami nem is létezik, hogy megpróbáld tönkretenni a házasságomat.”

– Az anyád vagyok! – robbant ki Doña Leticia, és ököllel az asztalra csapott, arca vörös volt a dühtől és a megaláztatástól. – A család érdekében tettem! Hogy megvédjelek ettől a nőtől, aki semmit sem tesz hozzá!

Mateo meg sem rezzent. Elővett egy második dokumentumot az aktatáskájából. Ez vékonyabb volt.

– Hogy a mai naptól kezdve minden világos legyen – folytatta a férjem –, az elmúlt hónapban fogalmaztam meg ezt a házassági és pénzügyi megállapodást az ügyvédeimmel.

Átcsúsztatta a dokumentumot a kezembe. Tisztán ki tudtam olvasni a címsorokat. Házassági szerződés volt.

„Első szabály” – olvasta fel hangosan Mateo –, „egyetlen családtagnak, egyik félnek sem, nincs joga követelni, kezelni vagy megterhelni a házasságunk vagyonát. Második szabály: Családtagjaink számára – legyen szó akár az én szüleimről, akár Valeriáéról – nyújtott bármilyen jelentős anyagi támogatáshoz Valeria kifejezett aláírása és jóváhagyása szükséges.”

Doña Leticia felnyögött, és a mellkasára tette a kezét, mintha levegőhöz nem jutott volna.