1. RÉSZ

„Játsszátok le a videót az átöltözésről! Mindenkinek látnia kell!” – kiáltotta egy tizenkét éves kislány, miközben én a szoba közepén álltam, tele záptojással, és a menyasszonyi ruhámmal teljesen tönkrementen.

Az a lány Camila Salazar volt, a férjem kedvenc unokatestvére.

Harmincnégy éves voltam, és nemrég mentem feleségül Ricardóhoz. Az esküvőnket egy gyönyörű pueblai teremben szerveztük. Hónapokig spóroltam, hogy megvehessem azt a fehér ruhát, amiről mindig is álmodtam.

De Camila úgy döntött, hogy rémálommá változtatja azt a napot.

Először is, néhány konfettiágyú tartalmát rothadt tojásokkal helyettesítette. Amikor beléptem a terembe, egyenesen rám lőtte őket. A vendégek nevetni kezdtek, miközben az öltözőbe rohantam, hogy megtöröljem magam.

Aztán történt valami még rosszabb.

Camila megszerezte a beleegyezésem nélkül készített felvételt, miközben átöltöztem. Kivetítette a nappaliban lévő óriási kivetítőre, közel kétszáz vendég elé.

Amikor visszaértem, több családtag is még mindig nevetett, és néhányan a telefonjukat is felemelték.

Hívni akartam a rendőrséget, de az anyósom, Beatriz, fogta a karomat.

„Ne túlozz, Mariana! Camila még csak tizenkét éves! Tönkre akarod tenni a családunkat egy tréfa kedvéért?”

Ricardóra néztem, abban a reményben, hogy megvéd.

– Szerelmem, ne csinálj jelenetet – mormolta. – Minden rokonunk itt van. Majd később beszélünk.

Soha nem beszéltünk.

Tíz éven át ez a megaláztatás vicces anekdota volt a Salazar családi összejöveteleken. Valahányszor valaki megemlítette az esküvőnket, ugyanaz a nevetés tört ki.

Megtanultam mosolyogni válasz nélkül.

Végül megszületett Mateo, az egyetlen fiunk. Akkor kilenc éves volt, és a legfontosabb dolog az életemben.

Egyik este, vacsora közben Ricardo bejelentette:

–Jövő hétvégén Atlixcóba megyünk. Camila egy nagyon gazdag férfihoz megy feleségül. Anyám azt akarja, hogy mindannyian ott legyünk.

Éreztem, hogy a villa megáll az ujjaim között.

– Camila? Az unokatestvéred?

–Igen. Már huszonkét éves. Hihetetlen, hogy repül az idő.

Ugyanazon az estén lemondtam a részvételemet egy fontos tárgyaláson a cégem számára. A főnököm figyelmeztetett, hogy ezzel kockáztatok egy előléptetési lehetőséget.

De volt valami, amit meg kellett oldanom.

A következő szombaton megérkeztünk Atlixcóba. Mateo egy kis átlátszó dobozban egy varangyot cipelt, amit a kertünkben talált.

Ricardo kényszeríteni akarta, hogy távozzon.

– Nem akarok undorító állatokat az esküvőn.

– Jól karban van tartva, és a dobozában van – feleltem. – Senkit sem zavar.

Amint beléptünk a nagynéni és nagybácsi házába, Camila selyemköntösben fogadott minket.

– Nézzétek, ki van itt! A kedvenc unokatestvérem!

Aztán fogott egy elektronikus tabletet, és felhívta Mateót.

– Gyere ide, kicsim. Mutatok neked valami vicceset az anyukádról.

A tíz évvel ezelőtti esküvőm jelent meg a képernyőn.

Kamilla nevetni kezdett.

– Nézd, hogy sírt! Úgy nézett ki, mint egy vizes csirke!

Mateo mosolygás nélkül nézte a videót.

Aztán átölelt és megkérdezte:

– Anya, miért nevetett mindenki, amikor te szenvedtél?

Mielőtt válaszolhattam volna, Camila hangosan felnevetett.

–Mert anyukád mindig túl érzékeny volt. És holnap lejátszom azt a videót az esküvőmön, hogy mindenki jól nevessen!

Ricardo hallgatott.

És ahelyett, hogy megállította volna, ő is elmosolyodott.

Ezúttal megértettem, hogy az eltelt tíz év semmit sem változott.

Amit Camila nem vett észre, az az volt, hogy valami sokkal fontosabbat őriztem meg, mint az emlékei.

2. RÉSZ

– Egyébként, Mariana, remélem, szép ajándékot hoztál – jegyezte meg Camila, miközben kikapcsolta a tabletjét. – Az én esküvőm sokkal elegánsabb lesz, mint a tiéd.

Abban a pillanatban megjelent a vőlegénye, Esteban Ríos, egy fiatalember, aki egy nagy autóalkatrész-gyártó cégnél dolgozott. Exkluzív üzletekből származó táskákkal érkezett, és ajándékokat kezdett osztogatni a koszorúslányoknak.

Camila a karjába kapaszkodott.

– Esteban sok pénzt keres. A szülei vettek neki egy gyönyörű házat, és van egy új teherautónk is. Miután összeházasodunk, már nem kell aggódnom a munka miatt.

Anyósom büszkén bólintott.

Aztán Camila előadta az igazi kérését.

– Mariana, még mindig kétszáznyolcvanezer pesóval tartozunk a helyszínért, a dekorációért és az egyéb szolgáltatásokért. Mivel te vagy a rendező, és sokat keresel, úgy gondoltuk, hogy te tudnád kifizetni ezt a kis fennmaradó összeget.

Mereven bámultam.

– Gondolták?

– Az anyósod azt mondta, hogy valószínűleg elfogadod – vágott közbe Esteban. – Végül is család vagyunk.

Ricardo megfogta a karomat.

– Tedd meg, Mariana. Ez egy esküvői ajándék. Ne légy fukar.

Eszembe jutott a nyolcvanezer pesó, amit a nővére esküvőjére fizettem. Beatriz orvosi költségei. Camila tandíja, amikor egy magánegyetemen tanult.

Tíz évig mindenkié volt a pénzem, de az érzéseim sosem számítottak.

Nyugodtan elmosolyodtam.

– Ne aggódj, holnap egy olyan ajándékot adok neked, amit soha nem fogsz elfelejteni.

Camila elmosolyodott, meggyőződve arról, hogy elérte, amit akart.

Azon az estén Mateo megkérdezte, miért nem védett meg soha az apja.

Nem tudtam, mit válaszoljak neki.

Csak megöleltem és azt mondtam:

– Vannak, akik összekeverik a családjuk szeretetét azzal, hogy hagyják, hogy másoknak ártsanak.

Másnap reggel megérkeztünk az elegáns fogadóterembe.

Fehér rózsákból álló kompozíciók, hatalmas kristálylámpák és több mint háromszáz vendég voltak jelen.

A színpadon egy óriási kivetítőn a menyasszony és a vőlegény fényképei láthatók.

Hirtelen megjelent egy felvétel, amit azonnal felismertem.

Az esküvőm.

Abban a pillanatban, amikor a rothadt tojások a ruhámra estek.