Bruno megtanította nekem, hogy a múltunk hegei nem határozzák meg a jövőnket. Hogy a legnagyobb szolgálat néha az, ha egyszerűen csak hagyjuk, hogy szeressenek minket. És hogy egy parancs nélküli élet nem üres – épp ellenkezőleg, ez az igazi szabadság.
Ma, ha belépsz a házamba, már nem üres. Ott fekszik a kanapé előtt a kandalló szőnyegén egy fiatal, sánta agár, akit a versenyzésből dobtak ki. Még tanulja, hogyan kell lépcsőzni, és néha megijed a saját árnyékától. De amikor leülök mellé, és beszélek hozzá, a füle megrándul. Tudom, hogy hosszú út áll még előttünk.
De nem sietünk. Mert a nevem Elisabeth, és tudom, hogy a gyógyulás nem egy parancsra történik. A gyógyulás egy csendes döntés, amit akkor hozunk meg, amikor végre rájövünk, hogy biztonságban vagyunk. És amíg én itt vagyok, minden kutya, aki átlépi a házam küszöbét, tudni fogja ezt a biztonságot. Mert Bruno hagyatéka kötelez.
