A dobozra nézett.
– Hoztál desszertet?
–Engem nem farkasok neveltek fel, Teresa.
Halkan felnevetett.
Mauricio sz.
– Mit csinálsz itt?
Letettem a táskámat egy székre.
– Anyád hívott meg.
Technikailag ez nem volt igaz.
Doña Teresa ránézett.
– Igen. Meghívtam.
Isten áldja meg azt a nőt.
A következő húsz perc abszurd módon normális volt.
Valaki a fociról vitatkozott.
Patricia guacamole-t készített.
Doña Teresa azt kérdezte, ki kér frissen melegített tortillákat.
Hibiszkuszvizet ittam, miközben éreztem, hogy Mauricio figyel.
Aztán hallottam az egyik unokatestvérét.
– De úgy tudom, hogy a ház a tiéd is.
Mauricio egy sört tartott a kezében.
— Ez bonyolult.
Felé fordultam.
– Nem. Valójában nem az.
A beszélgetés azonnal elhalt.
Mauricio összeszorította az állkapcsát.
– Klára, ne kezdd!
– Nem kezdek semmibe. Napok óta mindenkit felhívsz, és a házamról beszélsz. Fejezd be, amit mondtál.
– Nem fogok jelenetet rendezni.
– Ez furcsa. Azt hittem, már kiosztottad a meghívókat.
Emília lesütötte a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.
Mauricio otthagyta a sört az asztalon.
–Rendben van. Clarával huszonhét évig voltunk házasok. Együtt vagyonosodtunk. Amikor elváltunk, Clarának jelentős összeg jutott.
– Az én részem.
–Pontosan. Aztán a házunkból vett egy másik ingatlant, és most úgy tesz, mintha bűncselekményt követtem volna el, mert Paolának és nekem ideiglenes szállásra volt szükségünk.
Patrícia rám nézett.
-Igaz ez?
– Melyik rész?
– A pénz abból a házból származott, amit megosztottak?
Kinyitottam a táskámat.
Kivettem egyetlen lapot.
Semmi teátrális.
Az ítélet dátuma és az eladás dátuma.
–Januárban véglegesítettük a válásunkat. Augusztusban vettem ezt a házat.
Átadtam a lapot Doña Teresának.
– Az előleget a válás után jogilag rám szálló hagyatéki részből, valamint a saját későbbi megtakarításaimból fedeztem.
Mauricio felnevetett.
–Pontosan. A pénz valamiből származott, amit együtt építettünk.
-Igen.
Elégedettnek tűnt.
Aztán hozzátettem:
– A közösen épített valami nekem törvényesen juttatott feléből.
Senki sem szólt semmit.
Mauricio összevonta a szemöldökét.
– Tökéletesen jól tudod, mire gondolok.
– Igen. Pontosan ezért vagyunk itt.
Paola, aki addig hallgatott, felnézett.
– Mauricio… azt mondtad, hogy Clara beleegyezett, hogy ott lakjunk.
Mauricio megfordult.
– Mondtam én, hogy tudja.
– Nem. Azt mondtad, hogy elfogadtam.
– Erről már beszéltünk.
– Azt mondtad, hogy Clara azért ajánlotta fel a házat, mert még nem akart költözni.
Ez nekem is új volt.
– Elmondta, hogy felajánlottam neki?
Paola rám nézett.
– Azt mondta, novemberig maradhatunk.
Mauricio elvesztette a türelmét.
– Maradj ki ebből, Clara!
Pislogtam.
Az egyik unokatestvér köhintett, hogy elfojtsa a nevetését.
Mauricio épp az előbb kezdett el beszélgetni az ingatlanomról, majd megparancsolta, hogy ne avatkozzak bele.
Paola folytatta.
– Azt is mondtad, hogy ez egy befektetés.
– Így értettem.
– Megértetted?
A hangja megváltozott.
– Vagy tudtad, hogy soha nem adott engedélyt?
Mauricio nem válaszolt.
Én igen.
– Három nappal azelőtt, hogy be akart volna költözni, felbérelt egy lakatost, és kicserélte a záraimat.
Patricia majdnem elejtette a villáját.
-Hogy?
– Nem így volt – mondta gyorsan Mauricio.
– A szomszéd meglátott téged.
– Klára nem volt otthon.
– És mióta teszi elérhetővé valaki, aki elutazik, a házát?
Doña Teresa egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Mauricio, mondd, hogy nem cserélted ki a zárat.
Az anyjára nézett.
– Szükségünk volt egy helyre.
– Nem ezt kérdeztem.
Csend.
Aztán elővettem a telefonomat.
Volt valami, amit még nem mutatott meg.
A szomszédom, Don Ernesto, egy kamerát tartott félig a bejáratomra irányítva. A felvételek áttekintése során megtalálta azt a pillanatot, amikor Mauricio megérkezett a lakatossal.
A videó nem tartott sokáig.
Lejátszottam.
Mauricio látható volt az ajtó mellett.
Aztán hallani lehetett a hangját.
Klára:
„Amint bemegyünk, panaszkodni fog. Aztán túlteszi magát rajta. Mindig végül elengedi.”
Leállítottam a videót.
Nem kellett többet játszanom.
Emília az apjára nézett.
-Apu…
Még sosem hallottam a lányomat így kiejteni ezt a szót.
Nem harag volt.
Csalódás volt.
Mauricio rám mutatott.
– Felvettél engem?
– A kamera a szomszédé.
– Ez nevetséges.
Paola sápadtnak tűnt.
– Tudtad.
– Tudtam, hogy ideges lesz.
– Nem ezt kérdeztem tőled.
Mauricio felemelte a hangját.
– Kétségbeesettek voltunk, Paola!
– Tudtam, hogy szükségünk van egy helyre, ahol lakhatunk – felelte. – Nem tudtam, hogy az volt a terved, hogy átveszed a volt feleséged házát.
– Ne mondd azt, hogy „megfelelő”.
Paola rámeredt.
– Melyik szó tenne jobb kedvre?
Mauricio nem válaszolt.
Bármennyire furcsán is hangzik, ekkor szűnt meg kielégítőnek tűnni.
Napokig képzelgettem azt a pillanatot, amikor mindenki megérti az igazságot.
Azt hittem, diadalmasnak fogom érezni magam.
De előttem ott állt a lányom, és úgy nézett az apjára, mintha egy idegent fedezett volna fel.
Doña Teresa úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna.
Paolát megalázták.
Az igazság szabaddá teheti az embert, ugyanakkor fájdalmat okozhat azoknak, akik túl közel álltak a hazugsághoz.
Ezért nem mutattam meg mindent.
Nem osztottam meg privát beszélgetéseket.
Nem ismételtem meg, amit mások mondtak nekem.
Én csak annyit mondtam:
– Az ügyvédem már elküldte a költséglistát. Negyvenhétezer-nyolcszáz peso.
Mauricio keserűen felnevetett.
– Majdnem ötvenezer egy karcolásért a padlón?
