Megállt a bejáratnál.
-Apu.
-Hogy?
– Szerinted valaha is őszintén bocsánatot fognak kérni?
Marcos azon gondolkodott, hogy gyorsan válaszol, de nem tette.
-Nem tudom.
Alba bólintott.
– Azt sem tudom, hogy szükségem van-e rá.
Marcos elmosolyodott.
– Már tudom, hogy ez nem így van.
Megrázta a kezét.
Nem azért, mert szüksége volt támogatásra a járáshoz.
Csak mert akarta.
És ahogy az utca felé sétáltak, Marcos rájött, hogy évek óta abban a hitben él, hogy egy családot fizetéssel, engedéssel, igazolással és megmentéssel lehet fenntartani.
Alba az ellenkezőjét tanította neki.
Egy családot nem az határozott meg, hogy kinek van hozzáférése a kártyádhoz, a házadhoz vagy a bűntudatodhoz.
Ő volt az, aki akkor is maradt, amikor már nem volt mit keresnie.
Azon a délutánon a régi „Családi Alap” végleg bezárt.
Marcos csak egy dolgot tartott meg az egészből: a 0,01 euró átutalásának bizonylatát.
Nem a bosszú emlékére.
Hanem inkább abban a pillanatban, amikor abbahagyta a helyfoglalást egy olyan asztalnál, ahol a lányát soha nem kezelték fontos személyként.
Azon az estén Alba otthagyta a gyógytornász névjegykártyáját a hűtőszekrényen.
„Napról napra. Csodálatos vagy.”
Marcos elolvasta, mielőtt lekapcsolta a villanyt.
Most először gondolta, hogy ezek a szavak nem csak neki szólnak.
