Nem Magdalena szépsége ragadta meg. Ami megállította, az a rácsok voltak.

Az alsó ablakokat a tolvajok ellen védték. A második emeleten egy ablakot csak azért rácsoztak be, hogy megakadályozzák a bent tartózkodók távozását.

Amikor Alejandro az ajtóban érdeklődött, a komornyik tagadta, hogy bárki is lenne az emeleten. Később megváltoztatta a történetét: egy beteg unokahúgról volt szó, aki nem ismerte fel az embereket.

– Felismert bennem valakit, aki láthatja őt – felelte Alejandro.

A komornyik elsápadt.

Alejandro nem ment azonnal a bíróhoz. Tudta, hogy ha figyelmezteti Eulaliát, akkor elmozdíthatja Magdalenát, vagy orvosi igazolást szerezhet.

Utasította a vagyonkezelőjét, hogy vizsgálja ki az ingatlant.

Kilenc nappal később megkapta a választ.

Santa Aurelia édesanyja halála óta Magdalena Iturbéhoz tartozott. Eulalia csak a törvényes gyámja volt a fiatal nő 21 éves koráig. Nem volt cselekvőképtelenséget nyilvánító okirat, sem pedig a fogva tartását engedélyező határozat.

Míg Alejandro nyomozott, Magdalena megvalósította a saját tervét.

Levelet írt Mrs. Mercedes Urrutiának, egy leányiskola igazgatónőjének. Egy régi újságban találta a nevét.

„Magdalena Iturbe vagyok, 28 éves, és 9 éves korom óta bezárkózva vagyok a saját házamban egy szobába. Nem azt kérem, hogy higgy nekem. Csak azt kérem, küldjön egy lezárt levelet közvetlenül nekem. A nagynéném el fogja fogni. Egy nő, aki visszatartja egy másik felnőtt nő levelezését, leírható és bizonyítható bűncselekményt követ el.”

Magdalena beszélt Jacintával.

– Négy dolgot fogok mondani neked, és aztán soha többé nem említem őket. Tudom, hogy két gyereked van. Tudom, hogy elveszítenéd az állásodat, ha segítenél nekem. Tudom, hogy a nagynéném hét évvel ezelőtt már nem a gyámom. És tudom, hogy nem tartozol nekem semmilyen áldozattal.

Jacinta megszorította a tálcát.

„Van egy levél a matrac alatt. Nem kérem tőle, hogy vigye el. Ha úgy dönt, hogy elégeti, soha nem fogom hibáztatni. Ha holnap eltűnik, akkor sem fogom megkérdezni tőle, mit tett.”

A szobalány nem válaszolt.

Másnap reggelre eltűnt a levél.

Jacinta kilenc napig cipelte a ruhája alatt rejtve. Majdnem háromszor megégette. Végül a nővére meglátogatta a haciendát, és Jacinta könyörgött neki, hogy engedje iskolába járni.

Doña Mercedes válaszolta.

Magdalena soha nem kapta meg a levelet.

De tudta, hogy megérkezett, mert Eulalia egy este két órával később jött fel a szokásosnál.

– Nem írtál leveleket, ugye?

– Kinek írhatnék?

Eulalia néhány másodpercig figyelte.

– Természetesen senki.

A ruhája redői között elrejtett válasszal távozott.

Magdalena rájött, hogy a terve bevált. Doña Mercedesnek most megválaszolatlan levele volt, és Eulalia hibát követett el azzal, hogy visszatartotta.

Hetekkel később az igazgató hallott a földbirtokosról, aki az ablaknál álló nő felől érdeklődött. Megtudta a kilétét, és írt Alejandrónak.

Megkapta a levelet, és végre megtalálta a szükséges kapcsolatot.

Ennek ellenére úgy döntött, hogy vár.

„Ha dokumentumok nélkül cselekszünk” – magyarázta Joaquín Salazar bírónak –, „Doña Eulalia azt fogja mondani, hogy Magdalena beteg. Mire bemegyünk, a fiatal nő már nem lesz ott.”

A bíró áttanulmányozta a régi gyámsági határozatot.

– Akkor először a közútra megyünk. Ha felnőtt nőt látunk rácsok mögött, lesznek tanúink, mielőtt bekopognánk az ajtón.

Santa Aureliában Eulalia egyre idegesebb lett. Négyszer látogatta meg a szobát a kettő helyett. Az ablakon keresztül kérdezősködött, és ellenőrizte a könyveket.

Végül bejelentette:

– Dr. Villaseñor csütörtökön jön.

Magdalenát négy éve nem vizsgálták meg. Megértette a veszélyt.

A nagynénjének igazolásra volt szüksége, amely igazolja, hogy mentális betegségben szenved. Ha ezt megszerzi, a fogva tartás jogszerűvé válhat.

Magdalena egy egész napot bénított a félelem.

Bármilyen viselkedést felhasználhattak ellene. Ha sírt, labilis volt. Ha határozottan beszélt, agresszív volt. Ha üldöztetésről számolt be, az orvos téveszmének nevezte. Ha hallgatott, azt mondták, hogy szórakozott.

Aztán talált egy kiutat.

Nem próbálnék épeszűnek tűnni.

Megpróbálnám ellenőrizhetővé tenni.

Két nap alatt kilenc oldalt írt. Feltüntette a gyámság megszűnésének dátumát, a megszűnés évét, az elbocsátott alkalmazottak nevét és az orvosok nevét, akik abbahagyták a látogatását. Kimásolta a polgári törvénykönyv vonatkozó cikkelyeit, és elmesélte az elfogott levél történetét.

Végül aláírta:

„Magdalena Iturbe, a Santa Aurelia birtok tulajdonosa, egyedülálló, 28 éves.”

Kedden, két nappal az orvoslátogatás előtt, három alakot látott az úton.

Alejandro gyalogosan érkezett. Doña Mercedes is vele volt. A harmadik látogató Salazar bíró volt.

Magdalena ismét a rácsokra tette a kezét.

A bíró megvizsgálta az ablakot, a magasságát, a falakat és a padlót. Aztán levette a kalapját, és az útról integetett a nőnek.

Magdalena kilenc év után először sírt.

A látogatók megérkeztek az ajtóhoz.

Eulalia nyugodtan fogadta őket.

– Az unokahúgom nagyon beteg. Senkit sem ismer fel.

– Nem azért jöttem, hogy az egészségi állapotod felől érdeklődjek – felelte a bíró. – Csak négy rács mögött láttam. Don Alejandro és Doña Mercedes is láttak.

– Csütörtökön jön az orvos.

– Örülök, hogy hallom. Ott leszek.

A bíró bemutatta a gyámhatósági okirat másolatát.

– Ez a dokumentum hét évvel ezelőtt megszűnt felruházni a hatáskörét. Iturbe kisasszonyt soha nem nyilvánították jogilag cselekvőképtelennek. Most felmegyek az emeletre, hogy beszéljek egy felnőtt nővel a saját otthonában. Add ide a kulcsot.

Eulalia most először veszítette el az önuralmát.