Bütykeivel ütött.

Rés.

Majdnem 2 órán át dolgozott egy késsel.

Végül egy deszka meglazult.

Lent egy titkos rekeszt talált.

Volt ott egy vászonba csomagolt jegyzetfüzet, néhány sötétlila, szárított levél és egy levél.

Klára azonnal felismerte nagymamája kézírását.

„Ha ezt olvasod, Clarita, valószínűleg már nem vagyok veled.”

Remegni kezdett a keze.

„A titok, amit egész életemben őriztem, a Barranca del Velo szikláin nő. Egy lila zuzmó, ami csak az északi oldalon jelenik meg, ahol a köd még napsütésben is megmarad.”

Vele tanultam meg egy olyan lila festéket készíteni, ami nem veszíti el a színét.

Ez a titok vezetett engem Mexikóvárosba.

És ugyanez a titok tette tönkre a jövőmet.”

A következő oldalakon receptek voltak.

Mennyiségek.

Hőmérsékletek.

Módszerek pigmentek rögzítésére gyapjúban és lenben.

Voltak rendkívüli ruhatervek is.

De a jegyzetfüzet utolsó része valami rosszabbat árult el.

Jacinta a fővárosban, a tekintélyes Casa Ferrerben dolgozott.

A férje, Ernesto Villaseñor, Clara nagyapja, fedezte fel, mennyi pénzt lehet keresni azzal a festékkel.

Titokban szerződést hamisított, hogy elsajátítsa a nyereség egy részét.

Amikor a Ferrer család felfedezte a megtévesztést, a partnerség botrányba torkollott.

Jacinta megalázva tért vissza Pueblába.

Soha többé nem próbálta eladni a munkáit.

Klára mozdulatlan maradt hajnalig.

Aztán eltette a jegyzetfüzetet.

És felmászott a Barranca del Velóhoz.

Órákba telt, mire megtalálta a zuzmót.

Apró, lila foltok nőttek a nedves kövek között.

Heteken át kísérletezett az utasításokat követve.

Az első próbálkozás kudarcba fulladt.

A második, barna.

A harmadik lilának tűnt, de mosás után eltűnt.

Klára dühösen sírt.

– Nagymama, mit csinálok rosszul?

Aztán eszébe jutott egy szinte olvashatatlan üzenet:

„A kőrisnek tölgyből kell származnia.”

Megismételte az előkészületeket.

Amikor kivette a gyapjút a tartályból, elállt a lélegzete.

Ibolyaszínű volt.

Nem egy közönséges ibolya.

Úgy tűnt, hogy a fénytől függően lila, sötétkék és piros között változik.

Clara 15 napig napon hagyta az anyagot.

Aztán hétszer mosta meg.

A színe érintetlen maradt.

Matilde, amikor meglátta, sírva fakadt.

– Ez Jácinta színe.

Klára kabátot készített.

Misére járásra használta.

Amikor belépett a templomba, minden beszélgetés elhallgatott.

Ezúttal senki sem nevetett.

A gyógyszerész felesége odalépett.

– Hol vetted azt az anyagot?

– Megcsináltam.

– Akarok egyet.

Aztán egy másik nő kendőt kért.

Egy másik rendelt egy ruhát.

Két hét múlva Clarának több munkája lett, mint amennyit egyedül el tudott végezni.

Matilde segíteni kezdett neki.

Aztán két özvegyasszony csatlakozott.

Aztán még 3 nő.

Mindannyiuknak pénzre volt szükségük.

Mindannyian hallották már valamikor, hogy a munkájuk értéktelen.

A régi raktár kezdett megtelni anyagokkal, tűkkel és nevetéssel.

Violeta de la Sierra Műhelynek hívták.

A nagy változás akkor következett be, amikor Don Joaquín Santillán, egy finom kelmék kereskedője áthaladt San Miguelen.

Észrevett egy kendőt lógni a műhely előtt, és megparancsolta a szekerének, hogy álljanak meg.

– Ki tette ezt?

– Mi – válaszolta Klára.

A férfi megvizsgálta a varratokat.

– És a színe?

Klára nem válaszolt.

Joaquín elmosolyodott.

– Nincs szükségem a titkodra. 20 darabra van szükségem.

A felajánlott pénzösszeg miatt Clara azt hitte, hogy félrehallotta.

Három hónappal később visszatért Eugenia Ferrer, egy mexikóvárosi nagy divatház tulajdonosának kíséretében.

Amikor Eugenia meglátta egy ruha belső varrását, elsápadt.

– Ki tanított téged?

—Jacinta Villaseñor.

A nő elejtette a kendőt.

-Istenem.

Eugenia annak a nőnek az unokája volt, aki Jacintával dolgozott.

Egész életében ezt a történetet hallotta.

– A nagymamám mindig azt állította, hogy Jacinta nem felelős a csalásért. Évekig próbálta megtalálni.

Klára könnyeket érzett a szemében.

Évtizedek után valaki visszaadta a nagyanyja méltóságát.

Eugenia szerződést ajánlott a műhely darabjainak eladására Mexikóvárosban.

Klára beleegyezett, de egy feltétellel.

– A velem dolgozó nők méltányos részt kapnak.

-Természetesen.

– És a festék titka itt marad.

Eugenia kinyújtotta a kezét.

– Akkor megegyeztünk.

Amikor Ramiro megtudta, majdnem összetörte az asztalt a házában.

Voltak adósságai.

Kölcsönt vett fel, hogy bővítse a földjeit, és egy rossz termés miatt a veszteség szélére került.

A lány, akit kiutasított, most a fővárosból kapott parancsokat.

„Az a tápszer anyámé volt” – mondta Ramiro. „Ezért a családé.”

Inés hozzátette:

– És zuzmó nő a földjeinken.

Ramiro elmosolyodott.

-Pontosan.

Két nappal később egy közjegyző kíséretében megjelent a műhelyben.

– Vége a játéknak, Klára.

A nők abbahagyták a munkát.

– A Barranca del Velo a birtokomon belül van. Mától kezdve tilos egyetlen növényt is gyűjteni.

Clara úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

A zuzmó nélkül a műhely elpusztulna.

– Nagymama azt mondta, hogy azok a földek az övéi.

Ramiro folyó.

– Egy halott nő szavai semmit sem érnek a bíróság előtt.

Klára sírva töltötte az éjszakát.

Eugenia Ferrer azonban nem volt hajlandó elfogadni a vereséget.

Felbérelt egy földmérőt és egy ügyvédet, hogy átnézzék a régi dokumentumokat.

Három héttel később egy tisztviselő érkezett Ramiro kúriájába.

Volt egy 1851-ből származó okirata.

A dokumentum kimondta, hogy Ernesto Villaseñor, aki megbánta a csalást, törvényesen átadta a Barranca del Velót és a környező 14 hektárt Jacintának.

Az ingatlan soha nem volt Ramiróé.

És mivel Jacinta Clarát hagyta hátra elhunyt fia egyetlen közvetlen leszármazottjaként…