Egy volt katona tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

Clara könnyes szemmel emelte fel a kezét Elena felé egy pontatlan üdvözlésként, amitől a húga elmosolyodott.

Roberto nem tapsolt.

Még mindig a poharát fogta, amikor megpróbált valami gúnyosat mondani.

Hirtelen a mellkasára tette a kezét.

A pohár a földre esett, a teste egy széknek csapódott, és a főasztal mellé feküdt.

Valaki rájuk kiáltott, hogy hívják a 112-t.

Elena már futott is felé.

Letérdelt, ellenőrizte, hogy nem reagál-e, és a normális légzés jeleit kereste.

Nem találta meg őket.

A férfi, aki az előbb becsmérelte a szakmáját, szívrohamot kapott.

3. RÉSZ

„Defibrillátor! Valaki hozza már!” – parancsolta Elena.

Daniel, hívd a 112-t és tedd kihangosítóra a telefont.

Clara, tedd félre a székeket, és csinálj helyet a mosdóknak.

Nem egyenruhát viselt, hanem sötétkék ruhát és cipőt, ami miatt nem tudott kényelmesen mozogni.

Lerúgta a cipőjét, összekulcsolta a kezét, és mellkasi kompressziókat kezdett.

A zene elhallgatott.

A szobában csak a saját hangja hallatszott, ahogy a ritmust számolta, és a 112-es operátor telefonon továbbított utasításait.

Arturo állva maradt, nem igazán értve, mi történik.

Robertóra nézett, húszéves partnerére, aki a padlóra rogyott.

Közös szerződéseik, kirándulásaik, ünnepléseik és döntéseik voltak, amelyeket mindig fontosnak tartottak.

Ezek a dolgok most már nem segítettek a barátjának lélegezni.

„Meg fog halni?” – kérdezte Margarita, miközben átölelte a karját.

— Nem tudjuk.

– Hadd dolgozzon Elena – felelte Daniel.

A farmvezető egy félautomata defibrillátorral jelent meg.

Elena megkérte, hogy senki ne érjen a beteghez, amíg a készülék elemzi a ritmust.

A gép kisülést jelzett.

Ellenőrizte, hogy mindenki el van-e különülve, követte az utasításokat, és azonnal folytatta a kompressziókat.

Klára továbbra is a húga közelében kuporgott.

A nő kezében tartotta a mobiltelefont, hogy hallja a kezelőt, és eltávolított minden tárgyat, ami az útjában volt.

Nem voltak hősies beszédek vagy frázisok, amelyek lenyűgözték volna a vendégeket.

Sürgős munka várt rájuk, másodpercekig nem sikerült begyűjteni a hiányt, és egyetlen embernek még volt esélye a túlélésre.

Néhány ciklus után Roberto mozogni kezdett, és visszanyerte érezhetően a lélegzetét.

Elena megfigyelés alá helyezte, ismét ellenőrizte az állapotát, és továbbra is követte a sürgősségi szolgálatok utasításait, amíg a mentők meg nem érkeztek.

Amikor átvették a gondozást, pontosan elmagyarázta, mi történt, milyen sokkokat adtak be, és milyen változásokat figyeltek meg.

Roberto kinyitotta a szemét, miközben előkészítették a hordágyat.

Zavart volt, és alig tudott beszélni, de felismerte Elenát.

– Bocsáss meg – sikerült kinyögnie.

– Most az a fontos, hogy felépülj – felelte.

Az orvosi csapat mögött bezárultak az ajtók.

Az esküvő, amely néhány perccel ezelőtt még tragédiának tűnt, hátborzongató csendbe burkolózott.

Voltak felborult poharak, leejtett szalvéták, és egy dal, amit félbeszakítottak.

Senki sem tudta, hogy leüljön-e újra.

Arturo körülnézett, hogy megkeresse a legidősebb lányát.

A nőt a cipőjét szedegetve találta, keze még mindig remegett az erőfeszítéstől.

Azon az estén először úgy tűnt, nincs előre kitalált mondata, amivel megbánthatná.

Margarita odalépett, és a padlón lévő foltokat nézve azt mondta, hogy mindez túl kellemetlen volt egy esküvőhöz.

Klára felé fordult.

–Ami kellemetlen volt, az az volt, hogy hallottam, hogyan aláztad meg Elenát.

A többi már arról szólt, hogy megpróbáltak életet menteni.

– Az apád sokat tett ezért a családért – felelte Margarita.

– Ő fizette ezt az ünnepséget – mondta Clara –.

Ez nem ugyanaz.

Elena eltávolodott a zajtól, és kiment a teraszra.

Az olajfák kirajzolódtak a sötét égbolt hátterében.

Onnan látta az utat, amelyen jött, meggyőződve arról, hogy az esküvőn való részvétel rövid áldozatot jelent majd a nővéréért.

Ehelyett a múltja egy olyan részével kellett szembenéznie, amelyről azt hitte, hogy már túljutott rajta.

A teraszajtó kinyílt.

Arturo ital és Margarita nélkül távozott.

Idősebbnek látszott, mint amilyennek a szertartás alatt látszott.

A korlátnál állt, és képtelen volt megtalálni egy beszélgetés kezdetét, amelynek 15 évvel ezelőtt kellett volna lezajlania.

– Semmit sem tudtam a karrieredről – mondta végül.

– Soha nem kérdezted.

– Azt hittem, néhány hónap után feladod.

Hogy visszatérsz, amikor megérted, mit veszítesz.

– Sok mindent elvesztettem – felelte.

Elvesztettem a házat, az ünneplést, és a lehetőséget, hogy lássam Clara felnőni.

De nem veszítettem el önmagam.

Arturo megdörzsölte a homlokát.

– Meggyőződésemmé vált, hogy elhagytál minket.

– Kirúgtál, apa.

Lecserélted a zárat.

-Tudom.

– És amikor megpróbáltalak felhívni, mindenkinek elmondtad, hogy úgy döntöttem, nem akarok családot.

– Nincs mentségem – ismerte be.

Megbocsáthatatlanul bántam ma veled.

És akkor láttam, hogy megpróbálod megmenteni Robertót, pedig az előbb megsértett téged.

– Nem segítettem neki semmit sem bizonyítani neked.

Volt egy ember, akinek segítségre volt szüksége.

– Szeretném visszacsinálni, amit tettem – mormolta.

– Nem adhatsz vissza nekem 15 évet.

– Tudom.

– Ajándékkal, bankszámlával vagy a cégeden belüli pozícióval sem lehet megbocsátást vásárolni.

– Nem fogom megpróbálni.

Elena hallgatott.

Mindennek ellenére, lényének egy része már fiatal kora óta vágyott arra, hogy hallja ezeket a szavakat.

Most, miután megkapta őket, rájött, hogy egy őszinte bocsánatkérés nem gyógyítja be automatikusan a sebet.