Leila berontott a tanácsterembe. – Nem várunk! – jelentette ki határozottan. – Minden perc számít. Azonnal expedíciót indítunk. A helyettes miniszter gúnyosan felnevetett. – És ki fogja vezetni, úrnőm? Te? Egy homokvihar közeledik. A legjobb nyomolvasóink sem találják meg az utat a Kígyó-szorosban ilyen időben. A lovak meg fognak vadulni a félelemtől.
– Akkor olyan lóra van szükségünk, amelyik nem ismeri a félelmet – válaszolta Leila, és sarkon fordult.
Egyenesen az istállóba sietett. Éjfél a bokszában állt, és feszülten szimatolta a levegőt. Az állatok megérezték a közeledő vihart; a többi ló idegesen toporzékolt, nyerített, próbálta rúgni az ajtókat. De Éjfél nyugodt maradt. Amikor Leila belépett, a fekete mén odalépett hozzá, és az orrát a vállához dörzsölte. – Ma éjjel szükségem van a szívedre, barátom – suttogta Leila a ló fülébe. – Érte megyünk. Meg kell találnunk.
Leila nem kért nehéz páncélt, sem díszes nyerget. Egy egyszerű sivatagi köpenyt vett fel, hogy védje az arcát a homoktól, és felpattant a mén hátára. A palotaőrség néhány leghűségesebb katonája, látva a nő bátorságát, csatlakozott hozzá.
Amikor kilovagoltak a kapun, az ég már sötétsárga volt. A szél üvöltve hordta a homokot, amely úgy mart, mint apró üvegszilánkok ezrei. Az őrök lovai hamarosan pánikba estek; a látótávolság néhány méterre csökkent, az állatok nem akartak továbbmenni. De Éjfél nem torpant meg. A hatalmas fekete mén úgy vágott át a viharon, mint egy kísértet. Leila lehajolt, szinte egybeolvadt az állattal, és hagyta, hogy a ló ösztönei vezessék őket. A kapcsolat köztük olyan erős volt, hogy Leila érezte a ló minden izmának rezdülését, Éjfél pedig érezte gazdája elszántságát.
Órákig lovagoltak a könyörtelen viharban. A katonák fokozatosan lemaradtak, képtelenek voltak tartani a tempót, de Leila és Éjfél megállíthatatlanul haladt előre. A ló mintha emlékezett volna a sejk illatára, aki egykor próbálta őt uralni, de végül mégis gondoskodott róla.
Amikor elérték a Kígyó-szorost, a szél valamelyest csillapodott, de az éjszaka sötétsége mindent beborított. Leila leszállt a lóról, és a sziklák között kezdett kutatni. – Tariq! – kiáltotta, de a hangját elnyelte a szél.
Ekkor Éjfél hirtelen felkapta a fejét, és élesen, hosszan felnyerített. A hang visszhangzott a kanyon falai között. Néhány másodperc múlva, valahonnan a mélyből, egy gyenge kiáltás válaszolt. Leila a hang irányába rohant. A sziklák között, egy félig beomlott barlangban találta meg Tariqot. A sejk lába megsérült, a ruhája véres volt, és egy maroknyi hűséges testőr védte a bejáratot az utolsó leheletéig. Amikor Tariq meglátta a sötétségből előlépő feleségét és a hatalmas fekete mént, alig hitt a szemének.
– Leila… – suttogta, ahogy a lány térdre ereszkedett mellette. – Hogy találtál ide? Ez lehetetlen. – Nem én találtam ide. Ő vezetett engem – mutatott Leila Éjfélre, aki halkan felhorkant, majd odalépett a sejkhez, és meleg orrával megérintette az arcát. Ugyanaz a ló, amely egy éve majdnem megölte az embereit, most az életét mentette meg.
Leila és a megmaradt testőrök felsegítették Tariqot Éjfél hátára. A mén, mintha megértette volna a teher fontosságát, olyan óvatosan és egyenletesen lépkedett a sziklás, veszélyes terepen, ahogy egyetlen más ló sem tudott volna. Mire a hajnal első sugarai áttörték a felhőket, a homokvihar elült. A horizonton megjelentek a palota körvonalai.
Amikor a sejk és Leila – az éjfekete mén hátán – megjelentek a palota kapujában, a csend szinte tapintható volt. Zayid, aki már a sejk halálát ünnepelte, és a hatalomátvételre készült, elsápadt. Tariq, bár sebesült volt, a szemeiben olyan tűz égett, amely azonnal elnémított minden zúgolódást.
– Fogjátok el Zayidot! – adta ki a parancsot Tariq, és a testőrök azonnal lefogták az áruló minisztert, aki térdre rogyva könyörgött az életéért. Tariq lassan leereszkedett a lóról, és Leila felé fordult. Az egész udvar – miniszterek, szolgák, katonák – némán figyelte őket. A sejk megfogta felesége kezét, és a tömeg felé fordult. – Sokan közületek kételkedtek benne. Sokan úgy gondoltátok, hogy egy egyszerű nő nem méltó ahhoz, hogy a birodalom úrnője legyen. De ma éjszaka, amikor a legbölcsebb tanácsadóim elárultak, és a legbátrabb katonáim is meghátráltak a vihar előtt, ez a nő megmentette az életemet. Nem fegyverrel, és nem arannyal, hanem azzal a szívvel és bölcsességgel, ami mindannyiótokból hiányzik.
A palota udvarán lévők, látva a porlepte, de törhetetlen nőt és a csodálatos lovat, lassan, egyenként térdre ereszkedtek. Először a munkások és az őrök, majd a nemesek, és végül a legbüszkébb miniszterek is fejet hajtottak. Többé senki sem látta őt istállólánynak. Ő volt a Szél Úrnője, a sejk igazi, méltó párja.
Zayidot és követőit száműzték a sivatagba, soha többé nem térhettek vissza a birodalomba. Tariq és Leila uralkodása pedig egy új, aranykorszakot hozott a régió számára. Tariq megtanulta Leilától, hogy az uralkodás nem pusztán parancsok osztogatásából áll, hanem a nép meghallgatásából. A palota kapui megnyíltak a rászorulók előtt, és az igazságszolgáltatás immár nem tett különbséget gazdag és szegény között.
