Mauricio lehet, hogy szörnyű férj volt, de Sofia még mindig szerette az apját. Nem akartam ezt elvenni tőle.

Aztán Emiliát akarta vinni.

– Gyere apával.

Elvette.

Emilia néhány másodpercig nézte, majd sírni kezdett.

Mauricio ringatta.

-Mid van nálad?

Még jobban sírt, és kinyújtotta felém a karjait.

Amint visszatért a mellkasomra, kezdett megnyugodni.

Mauricio zavartnak tűnt.

— Mi baja van?

-Semmi.

Nem tettem hozzá semmi mást.

Három hétig eltűnt az életéből.

A babáknak nincs szükségük vitákra.

Csak emlék.

Két nappal később felhívott az anyósom.

– Laura, drágám, Mauricio azt mondta nekünk, hogy nehéz időszakon mész keresztül, mióta Emilia megszületett.

Ott volt.

Az új verzió.

Nem, Laura, a megtévesztett nő.

Laura, az érzelmileg labilis nő.

– Azt is mondta, hogy a két férfi megállapodott abban, hogy külön töltenek egy kis időt.

– Ebben sosem értettünk egyet.

Csend.

– Talán másképp értette.

–Egy bőrönddel ment el, miközben Sofiának láza volt.

– Nem akarok állást foglalni.

Mindig is kíváncsinak találtam, hogy az emberek ezt közvetlenül a cselekvés előtt bejelentik.

A következő napokban különböző verziókat hallottam.

Mauricio hibázott.

Mauricio magányosnak érezte magát.

Mauricio aggódott az érzelmi állapotom miatt.

Daniellel egymás haragját tápláltuk.

A házasságunk hónapok óta rosszul ment.

Intelligens volt.

Ha bizonyítékokat tettem közzé, megszállottnak tűntem.

Ha kiabált, labilisnak tűnt.

Ha hallgatott, az ő verziója lett az egyetlen elérhető történet.

Rebecca, az ügyvédem, nem volt lenyűgözve.

„Ha akarod, elmondhatod a családodnak, hogy földönkívüliek raboltak el. Dolgozunk a dokumentumokkal.”

– Több pénzt mozgatott.

– Majd meglátjuk a folyamat során.

Utáltam ezeket a válaszokat, mert értelmesek voltak.

Két héttel később közeledett Mauricio negyvenhetedik születésnapja.

Az anyja hónapokkal előre külön szobát foglalt egy juriquillai olasz étteremben.

Mauricio hívott.

– Mindenki arra vár, hogy elmenj.

– Akkor magyarázd el nekik, hogy miért nem.

Néma maradt.

– Furcsán fog kinézni, ha a feleségem nem ül mellettem.

Megnéztem a telefonomat.

– Nem csak akkor vagyok a feleséged, amikor neked jól esik.

A hangja megkeményedett.

– Maradj otthon, ha akarsz. Mindenki levonja a saját következtetéseit.

Ez a mondat eldöntötte a sorsomat.

Felhívtam anyámat.

– Meg tudod tartani a lányokat szombaton?

Azonnal válaszolt:

-Igen.

Tíz másodperc múlva érkezett egy újabb üzenet.

„Vedd fel a kék ruhát.”

Mosolyogtam.

Anyám jobban értett a családi diplomáciához, mint bármelyik ügyvéd.

Nem azért mentem el a születésnapi bulijára, hogy megalázzam.

Nem őriztem meg a bankszámlakivonatokat.

Nem készítettem képernyőképeket.

Nem készítettem elő beszédet.

Belefáradtam, hogy Mauricio mindenkinek a házasságunkat magyarázta, miközben én otthon maradtam, így könnyebben tud hazudni.

Amikor megérkeztem, körülbelül tizenöt ember volt ott.

Család.

Két pár, akik barátok.

Három kollégája a cégétől.

Mauricio meglátott engem, és meglepetten elmosolyodott.

Felállt, és a mellette lévő székre mutatott.

Leültem szemben.

A nővére, Mariana vette észre.

Mindenki észrevette.

Senki sem szólt semmit.

A mexikói családoknak rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy húsz percig beszéljenek az időjárásról, amikor mindenki azt kérdezné, miért nem néznek egymásra a házastársak.

A vacsora abszurd módon folyt.

Amíg Mauricio fel nem állt egy pohárral a kezében.

Úgy éreztem, mintha valami baj lenne.

„Szeretném megköszönni, hogy itt vagytok” – mondta. „Nehéz év volt ez. Laurával együtt átéltünk néhány problémát.”

Az asztal elcsendesedett.

„Hoztam olyan döntéseket, amelyekre nem vagyok büszke. De a házasság bonyolult. Néha két ember már nem figyel a másikra. Néha megbántják egymást. Remélem, abbahagyhatjuk egymás ostorozását, és arra koncentrálhatunk, ami a legfontosabb.”

Szünetet tartott.

– A lányaink.

Az anyja megérintette a karját.

Vizet ittam.

Aztán felém hajolt.

„Senki sem várja el tőled, hogy elfelejtsd, mi történt, Laura. De mindketten egyetértettetek abban, hogy Mauriciónak el kell menekülnie. Talán egy kicsit kicsúszott a kezünkből a helyzet.”

Letettem a poharamat.

– Mikor mondta neked Mauricio, hogy megegyeztünk a különválásban?

Pislogott egyet.

-Jól…

-Amikor?

Mauricio közbelépett.

– Laura, ez nem a megfelelő hely.

– Épp most beszéltél a házasságunkról mindenki előtt.

Az apja letette az evőeszközöket.

— Mi történt pontosan?

Mauricio gyorsan válaszolt.

–Néhány hétre elmentem, mert Laurával folyamatosan veszekedtünk.

– Nem veszekedtünk folyamatosan.

-Kérem.

–Pakoltál egy bőröndöt, miközben Sofiának láza volt.

A húga, Mariana összevonta a szemöldökét.

– Nem azt mondtad, hogy Rodrigónál laksz?

Mauricio rám pillantott.

Ez az apró gesztus elég volt.

„Rodrigo?” – kérdezte az anyja.

– Ezt mondta nekem.

Az apja Mauricióra nézett.

– Hol voltál?

Mauricio kifújta a levegőt.

– Elmentem valakivel.

Az anyja elsápadt.

– Egy nővel?

-Igen.

– Három hét?

– Nem kellett volna ennek ekkora dologgá válnia.

Úgy tűnt, mintha egy téves foglalásról beszélne.

– Ki? – kérdezte Marianna.

Mauricio néhány másodpercig tartott.

– Vanessa.

Aztán megkérdeztem:

— És mikor kezdődött?

– Tényleg itt akarod ezt csinálni?

– Épp most magyaráztad el nekik, hogy mindketten abbahagytuk a másikra való odafigyelést. Csak próbálom megérteni, hogy mikor történt.

– A kapcsolatunk gyakorlatilag véget ért.

-Amikor?

– Tudod, miről beszélek.

– Nem. Emilia születése előtt volt?

Csend.

Marianna rám nézett.

-Előtt?

Bólintottam.

– Még terhes voltam, és találtam szállodai költségeket.

Anyósom keze elmozdult Mauricio karjáról.

Rám mutatott.

– Ellenőrizte a számláinkat.

– Én fizetem a családi kártyát.