Emily sírt a fiúért, aki volt. A falakért, amiket épített. A világért, ami cserbenhagyta.
Öt évvel később New Yorkban állt színpadon, és elmondta búcsúbeszédét.
„A történetem nem a Columbián kezdődött” – mondta. „Chicago járdáin kezdődött – egy kérdéssel, és egy férfival, aki elég bátor volt ahhoz, hogy megválaszolja.”
Az előadóterem sírt.
De az igazi pillanat akkor jött el, amikor hazatért.
Ahelyett, hogy állásajánlatokat vagy posztgraduális képzést hirdetett volna, Emily sajtótájékoztatót tartott, és megdöbbentő bejelentést tett:
„Elindítom a »Can I Can Eat With You?« Alapítványt – hogy élelmezést, szállást és oktatást biztosítsak a hajléktalan gyerekeknek szerte az Egyesült Államokban. Az első adomány édesapámtól, Richard Evanstől származik, aki vagyonának 30%-át ajánlotta fel.”
A történet országos hírt hozott. Özönlöttek az adományok. Hírességek ígértek támogatást. Önkéntesek tömegesen jelentkeztek.
Mindez azért, mert egy éhes lány mert asztalt kérni – és egy férfi igent mondott.
Emily és Evans minden év október 15-én visszatérnek ugyanabba a bisztróba.
De nem ülnek bent.
Asztalokat állítottak fel a járdán.
És minden megjelenő gyereknek meleg, laktató és kérdés nélküli ételt szolgálnak fel.
Mert egyszer volt, hol nem volt, egyetlen tányér étel mindent megváltoztatott.
