Viktor csendben odagurult. Nem szólt egy szót sem, csak kérte, hogy engedjék közelebb. Kivett a kötényéből egy apró, saját készítésű faragókést. Lehunyta a szemét, ujjbegyeivel végigtapogatta a sérült felületet, majd megszólalt: – A diófa, amit használtok, túl száraz, és rossz szögben vágjátok az erezethez képest. A ragasztóba pedig keverjetek egy kis finom fűrészport, az kitölti a mikrorepedéseket.

A fiúk hitetlenkedve néztek rá, de Gábor, a tulajdonos intett nekik, hogy tegyenek úgy, ahogy az öreg mondja. Viktor irányításával a munka, ami órákig megoldhatatlannak tűnt, alig negyven perc alatt tökéletesen befejeződött. Az intarzia úgy simult a felületbe, mintha mindig is ott lett volna. Abban a pillanatban a műhelyben megváltozott a légkör. A gyanakvás helyét a tisztelet vette át.

Ahogy teltek a hónapok, Viktor egyre fontosabb láncszemmé vált. Nem tudott nehéz rönköket emelni, és nem tudott a magas polcokon lévő gépekkel dolgozni, de nem is volt rá szükség. Ő lett a műhely “agya” és “lelke”. A finom, aprólékos munkákat mind ő végezte: fafaragásokat készített, régi, megmenthetetlennek hitt bútorokat restaurált, és megtanította a fiataloknak azokat a régi technikákat, amelyeket ma már egyetlen tankönyv sem említ.

Artem, a fiatalember, aki megmentette őt az utcán, hetente legalább kétszer benézett a műhelybe. Hozott magával kávét, friss péksüteményt, és órákig hallgatta Viktor történeteit a fa tulajdonságairól, az élet nagy igazságairól és a túlélésről. Artem számára Viktor nemcsak egy megmentett élet volt, hanem egy igazi mentor, egy nagyapafigura, akire a saját rohanó, modern életében annyira szüksége volt.

Egy napon a műhely egy rendkívüli megbízást kapott. A város egyik leggazdagabb műgyűjtője, egy szigorú és követelőző ember, behozott egy 19. századi, mahagóniból készült íróasztalt. Az asztal egy tűzvészben súlyosan megrongálódott: a lábai elszenesedtek, a felülete felhólyagosodott, és a fiókok teljesen beszorultak. Több neves restaurátor is visszaadta már a munkát, mondván, hogy az asztal menthetetlen, és legfeljebb tűzifának jó.

Gábor is habozott. Tudta, hogy ha elrontják, az tönkreteheti a műhely hírnevét. De Viktor szeme felcsillant, amikor meglátta a roncsot. Odagurult, finoman megérintette a megégett fát, és mélyet lélegzett. – Van még benne élet – mondta halkan. – A mahagóni erős fa. A felszín alatt még ott dobog a szíve. Meg tudjuk csinálni.

Gábor bízott Viktorban, így elvállalták a munkát. A következő hetekben a műhely élete e köré az asztal köré szerveződött. Viktor irányította a munkát. Pontosan megmondta a fiúknak, hol és hogyan tisztítsák le az elszenesedett réteget anélkül, hogy az ép fát megsértenék. Ő maga készítette el a hiányzó faragványok másolatait, órákon át hajolva az apró részletek fölé, miközben a kerekesszékében ült.

A munka azonban kezdte megviselni Viktor amúgy is törékeny egészségét. A hosszú, görnyedt testtartás, a finom por és a folyamatos koncentráció kimerítette. Egy késő délután, amikor már csak ő és Artem voltak a műhelyben, Viktor hirtelen elsápadt, a szerszám kiesett a kezéből, és a mellkasához kapott.

Artem azonnal mentőt hívott. A kórházban kiderült, hogy Viktor szíve rendetlenkedik a kimerültségtől, és a korábbi, utcán töltött évek megpróbáltatásai most bosszulják meg magukat. Pár napot bent kellett maradnia megfigyelésen.

Viktor az ágyban fekve rettegett. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy újra elveszíti mindazt, amit felépített. Azt hitte, Gábor és a többiek rájönnek, hogy ő csak egy tehertétel, egy beteg öregember, akire nem lehet számítani. Eszébe jutottak azok az emberek, akik az utcán elfordították a fejüket, amikor meglátták. Attól félt, hogy az élete visszatér abba a sötét, magányos mederbe.

De másnap délután kinyílt a kórterem ajtaja. Nemcsak Artem jött el, hanem Gábor és a műhely összes fiatal asztalosa. Zsúfolásig megtöltötték a kis szobát. Hoztak neki házi levest, süteményt, és egy táblagépet, amin megmutatták neki az asztal állapotát. – Mester – mondta az egyik fiatal fiú, aki korábban a leginkább gyanakodott rá –, elakadtunk a fiókok sínjeinél. Szükségünk van a tanácsodra. De csak akkor, ha már jobban vagy. Megvárjuk, amíg visszajössz.

Viktor szeme könnybe lábadt. Életében először érezte azt, hogy egy közösség, egy család része. Hogy ő nem egy teher, hanem valaki, aki pótolhatatlan. A kórházi ágyból, a táblagépen keresztül irányította a fiúkat a következő napokban.

Amikor Viktor végre visszatérhetett a műhelybe, a mahagóni asztal már majdnem készen volt. Csak a végső polírozás és az olajozás volt hátra. Ezt a feladatot a fiúk meghagyták neki. Amikor Viktor befejezte, az asztal úgy ragyogott, mint fénykorában, a 19. században. A tűz nyomai eltűntek, helyüket átvette a mahagóni mély, vörösesbarna pompája.

A műgyűjtő, amikor meglátta a kész asztalt, szóhoz sem jutott. Kézzel simított végig a tökéletes felületen, és nem akart hinni a szemének. – Ez varázslat – suttogta. – Ki csinálta ezt?

Gábor mosolyogva Viktorra mutatott, aki szerényen ült a kerekesszékében a háttérben. A milliomos gyűjtő odalépett az idős emberhez, és tisztelettel kezet fogott vele. Nemcsak az eredeti, hatalmas összeget fizette ki a munkáért, hanem egy akkora bónuszt is adott, ami biztosította a műhely anyagi stabilitását évekre előre.