Belépett Marisol szobájába, hogy felszereljen egy kis rejtett kamerát.

Bruno és Emiliano addig nem voltak hajlandóak fizetni a fogadást, amíg meg nem hallották a szerelmi vallomás felvételét.

Egy bőrönd mozgatása közben Marisolhoz tartozó dokumentumokat talált.

Negyvenkét hektárt örökölt a nagyanyjától.

Erdő.

Rugók.

Földek a folyó mellett.

Rodrigo majdnem elejtette a papírokat.

Az ingatlancég, amellyel üzletelni próbált, hónapok óta kereste ezeket a telkeket egy lakópark építéséhez.

Több tízmillió pesót értek.

Azon az estén teljesen megváltozott a hozzáállása.

Ételt vitt Marisolnak, megölelte, és a jövőjéről beszélt neki.

– Amikor összeházasodunk, minden kettőnkénk lesz. Eladhatnánk a földeteket.

Marisol félreállt.

-Nem.

-Miért ne?

– A nagymamám megígértette velem, hogy soha nem fogom eladni.

Rodrigo erősködött.

Aztán dühbe gurult.

Végül megpróbált bűntudatot kelteni benne.

– Akkor te nem szeretsz engem.

Marisol azonban nem adta fel.

Röviddel ezután felfedezte a hálószobája füstérzékelőjében elrejtett apró lencsét.

Rájött, hogy valaki felvételt készített róla alvás közben, sírt és átöltözött.

Csak egy ember lépett be oda minden ok nélkül.

Rodrigo.

Mielőtt szembeszállhatott volna vele, Beatriz megjelent szolgálati egyenruhában.

Azon az estén fogadták Arturo Salgadót, egy befolyásos befektetőt, akit érdekelt mind a klinika finanszírozása, mind az ingatlanprojektben való részvétel.

– Te fogsz vacsorát felszolgálni – parancsolta Beatriz. – És nem akarom, hogy azt mondd, a fiam menyasszonya vagy.

A találkozó során Bruno és Emiliano gúnyt űztek Marisolból.

Az egyikük még meg is gátolta, miközben egy tálcával haladt el mellette.

A poharak és tányérok a földön kötöttek ki.

„Haszontalan!” – kiáltotta Beatriz.

Rodrigo ülve maradt.

Újra.

Marisol lehajolt, hogy összeszedje az üvegszilánkokat.

Aztán egy csattanást hallott maga mögött.

Arturo Salgado az asztal mellé esett.

Sápadt volt az arca.

Megpróbált beszélni, de alig kapott levegőt.

A jelenlévő orvosok lebénultak.

Beatriz is.

Marisol meglátott egy orvosi kártyát, ami kiesett a férfi zsebéből, odafutott hozzá, és megértette, mi történik.

Míg mindazok, akik felsőbbrendűnek tartották magukat, mozdulatlanul álltak, a lány, akit az asztalnál kellett felszolgálni, volt az egyetlen, aki reagált.

És amikor Arturo kinyitotta a szemét és megkérdezte, ki segített neki, másodpercek választták el attól, hogy felfedezzen valamit, ami tönkreteszi Rodrigo és anyja összes tervét.

3. RÉSZ

„Ki maga?” – mormolta Arturo Salgado, miután sikerült felülnie.

Marisol még mindig mellette térdelt.

A holmijai között információkat talált egészségi állapotáról, és követte a vészhelyzeti utasításokat, miközben valaki mentőt hívott.

– A nevem Marisol Hernández.

Arturo lassan lélegzett.

Aztán észrevett egy illatot.

Az incidens során kinyílt egy kis táska, amit Marisol mindig magánál hordott. Szárított gyógynövényeket tartalmazott, amiket a nagymamája fiókok illatosítására és teák készítésére használt.

Arturo az ujjai közé fogott egyet.

– Átverték?

-Igen.

-Honnan származol?

– San Miguel del Encinalból, Pueblából.

A férfi mozdulatlan maradt.

– Mi volt a nagymamád neve?

—Jacinta Hernández.

Arturo arckifejezése teljesen megváltozott.

– Doña Jacinta…

Marisol meglepetten nézett rá.

Arturo néhány másodpercre lehunyta a szemét.

„Gyerekkoromban anyám megbetegedett, miközben arra jártunk. Egy vihar miatt ott ragadtunk. A nagymamád menedéket adott nekünk, amíg orvoshoz nem értünk. Anyám soha nem felejtette el azt a nőt.”

Beatriz megpróbálta kihasználni a lehetőséget.

– Milyen szép véletlen, Arturo. Marisol egy egyszerű lány, akin segítünk.

Arturo lassan felé fordult.

– Segítségnyújtás?

Marisol lesütötte a tekintetét.

Hetekig szégyenében hallgatott.

Azt hittem, hogy a kitartás a szeretet kimutatásának egyik módja.

Azon az éjszakán megértette, hogy a hallgatással csak azokat védi, akik bántalmazták.

Arturo Rodrigóra mutatott.

-Ki ő?

Marisol mély levegőt vett.

– A feltételezett vőlegényem.

Rodrigo felkelt.

– Marisol, ne kezdd el!

A nő ránézett.

Már nem éreztem félelmet.

–Néhány hete találkoztam vele. A barátai ötszázezer pesót tettek rá, hogy sikerül belészeretnie, és elvinnie a városba.

Bruno letette a poharat az asztalra.

Emiliano elsápadt.

– Ez hazugság – mondta Rodrigo.

Marisol a folyosóra mutatott.

–Akkor magyarázd el nekik, miért helyeztél el egy rejtett kamerát, ami az ágyamra mutat.

A csend teljes volt.

Beatriz a fiára nézett.

– Melyik kamera?

– Biztonsági okokból volt – dadogta Rodrigo.

– Biztonsági szolgálat? – felelte Marisol. – A barátaid videót akartak rólam, amin azt mondom, hogy szeretlek, hogy kifizethessék a fogadást.

Bruno megpróbált diszkréten felkelni.

Arturo egy pillantással megállította.

– Te maradsz.

Marisol folytatta.

Elmesélte, hogyan vitte magával Rodrigo Mexikóvárosba, és megígérte, hogy feleségül veszi.

Hogyan szerelte fel Beatriz a cselédszobában.

Hogyan kényszerítette, hogy a klinikán dolgozzon.

Hogyan vádolták meg Mateo megtakarításainak ellopásával egyetlen bizonyíték nélkül.

Hogyan kutatták át a holmiját.

Hogyan kényszerítették rá, hogy elismerje az adósságát.

És hogy az azonosító okmányai továbbra is Beatriz irodájában maradtak.

„Az én földemet is akarják” – fejezte be.

Arturo összevonta a szemöldökét.

– Melyik földek?

Rodrigo egy lépést tett előre.

– Ez egy párkapcsolati probléma.

– kérdeztem tőle.

Marisol elmagyarázta, hogy a nagymamája a San Miguel del Encinal körüli negyvenkét hektárját hagyta hátra.

Arturo néhány másodpercig figyelte.

Aztán Rodrigóhoz fordult.

– Ezek a Bosque Alto projekt területei?

Rodrigo nem válaszolt.

Nem volt rá szükség.

Arturo nevetni kezdett, de ebben a nevetésben semmi humor nem volt.

– Már hat hónapja mondogatod, hogy a tulajdonosok gyakorlatilag meg voltak győződve.