Amikor a nap utolsó sugara is eltűnik a fák mögött, kinyitom a szemem. A falu csendes, a csillagok lassan előbújnak a sötétkék vásznon. Kortyolok egyet a teámból, megigazítom a takarót a térdemen, és belélegzem a hűvös éjszakai levegőt. Nincs többé miért a vasúti átjáróhoz menni. Nincs miért görcsösen kapaszkodni a múltba. Minden, amit valaha szerettem, itt van velem. Egy láthatatlan, elszakíthatatlan kötelékben, amely átszövi az időt és a teret.
Csak várni kell, türelemmel, szeretettel, békével a szívünkben. Mert egy napon, amikor a mi saját naplementénk is elérkezik, tudom, hogy ők fognak ott állni a fényben. És akkor majd ők várnak ránk. Hogy végre hazavezessenek.
