Leila nemcsak a palotát, hanem a sejket is megváltoztatta. Az évek során Amir arroganciája lassan tiszteletté formálódott a lány iránt. Soha nem érinthette meg, soha nem hódíthatta meg úgy, ahogy eredetileg tervezte, de a lány esze és bátorsága olyan hatással volt rá, amit korábban egyetlen nőnél sem tapasztalt.
Egy nap, évekkel a híres “piros ruhás” este után, Amir és Leila a palota teraszán álltak, és a lemenő napfényben fürdő várost nézték.
– Gyűlöltél engem azon az estén, igaz? – kérdezte Amir halkan, a múltba révedve.
Leila lassan felé fordult, és a tekintete olyan békés volt, mint a sivatagi égbolt.
– Nem gyűlöltem, Amir. Csak sajnáltam – válaszolta. – Mert az a férfi, aki másokat megaláz, hogy nagynak érezze magát, valójában a legkisebb ember a teremben.
Amir némán bólintott. Tudta, hogy a lánynak igaza van. Leila, a szolgálólány, akit egykor porba akart tiporni, nemcsak az ő életét, hanem a lelkét is megmentette. És a palota történetében örökre úgy maradt meg, mint a nő, aki egyetlen piros ruhával, és egy tiszta szívvel térdre kényszerített egy zsarnokot.
