Végignéztem, ahogy a férjem a szeretőjével parádézik a fotósok hada előtt a Divathéten, a derekára simítva a kezét, mintha én soha nem is léteztem volna. A nő felkacagott: „A feleséged sosem illene ide.” Ekkor előléptem a befektetői VIP-fal mögül, és a teremre síri csend borult. „Különös” – mondtam, miközben átnyújtottam a tervezőnek az aláírt finanszírozási szerződést. „Mert épp az imént vettem meg a teljes kifutót.” A férjem arcára fagyott az önelégült mosoly – de az első sorba szóló jegyét még nem vontam vissza. Remek. Így legalább az első sorból nézheti végig a bukását.

– Párizs vár, Vivian – mondta a selymes, reszelős hangján, miközben hátralépett a próbababától. – Az európai terjeszkedésünk számai jobbak, mint amit valaha is reméltem. A befektetők imádnak téged.

– Nem engem imádnak, Alessandra. A nyereséget imádják. És azt az ígéretet, hogy a mi házunk táján soha többé nem lesznek sötét titkok – feleltem, miközben ujjamat végighúztam a bársony puha felületén.

A béke azonban sosem tarthat örökké, különösen akkor nem, ha az ember a múltjából származó szellemekkel osztozik a világon. Mielőtt Alessandra válaszolhatott volna, az iroda ajtaja kinyílt, és Mara Chen, a vezető jogászom lépett be. Az arca olyan volt, mint a faragott márvány. Mara sosem mutatta ki az érzelmeit, de ahogy megszorította a kezében lévő bőr aktatáskát, tudtam, hogy valami nincs rendben.

– Grant – mondta egyszerűen. Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy a szoba hőmérséklete érezhetően csökkenjen.

Megfordultam. – Azt hittem, a csődeljárás és a polgári perek után már csak egy bérelt lakás maradt neki valahol Queens szélén. Mit akarhat még? Mindent elvettem, ami a nevemen volt, a bíróság pedig elvette a többit.

Mara letett egy vaskos mappát az üvegasztalra. – Grant a sarokba szorítva a legveszélyesebb. Két napja új ügyvédi irodát fogadott. Olyat, amelyik a nemzetközi szellemi tulajdonjogokra specializálódott. Találtak egy kiskaput.

Leültem, és kinyitottam a mappát. A lapokon egy héttel a válásunk kimondása előtt alapított, Kajmán-szigeteki fedőcég, az Aegis Holdings adatai szerepeltek.

– Amikor Grant rájött, hogy mindent elveszít, kétségbeesésében egy régi, elfeledett szerződéshez nyúlt – magyarázta Mara, miközben a megfelelő oldalra lapozott. – Még a házasságotok első évében, amikor te feltőkésítetted az induló cégét, aláírtatok egy záradékot a Vale név korai licencjogairól az európai piacon. Ez a záradék a Mercer Vale holding egy altársaságához tartozott. Grant ezt az altársaságot titokban átruházta az Aegis Holdings-ra, mielőtt a vagyonbefagyasztás érvénybe lépett volna.

Összeszűkítettem a szemem. – És most?

– És most azt állítja, hogy a Vale Couture európai bevezetése sérti az ő kizárólagos licencjogait. Ötvenmillió dollárt követel a jogokért, vagy hétfőn beadja a keresetet Párizsban és Milánóban, ami hónapokra, sőt évekre megbéníthatja a terjeszkedésünket. Zár alá vetetheti az árukészletünket a vámhatóságokkal.

Alessandra felháborodottan sóhajtott. – Ez zsarolás! Az az ember egy élősködő!

– Nem – mondtam halkan, miközben a számok és a dátumok mögött megbúvó mintázatot figyeltem. A törvényszéki könyvelő agyam, amely hét évig csendben elemzett minden számlát a háttérben, most ismét sebességbe kapcsolt. – Ez nem zsarolás. Ez egy öngyilkos küldetés. Grant kétségbeesett, és a kétségbeesett emberek hibáznak.

Mara felvonta a szemöldökét. – Ötvenmillió dolláros hiba, Vivian. Ha bíróságra megyünk, a sajtó ismét ráharap a történetre. A befektetők megijedhetnek a bizonytalanságtól.

Becsuktam a mappát, és hátradőltem a székemben. – Hagyd, hogy pereljen. Sőt. Kérj egy személyes találkozót vele és az ügyvédeivel péntekre. A saját tárgyalónkban. Azt akarom, hogy úgy érezze, nyeregben van. Azt akarom, hogy azt higgye, megijedtünk.

Mara bólintott. Tudta, hogy ha ilyen hangsúllyal beszélek, az nem a megadás, hanem a kivégzés előkészítése.

Aznap este esett az eső. Ahogy kiléptem az épületből, az aszfalt feketén csillogott a sárga taxik lámpáinak fényében. A sofőröm már nyitotta a fekete terepjáró ajtaját, de egy árnyék lépett elő az épület oszlopai mögül.

Egy nő volt, az eső elől egy olcsó esernyő alá húzódva. A kabátja, bár próbált elegánsnak tűnni, kopott volt, az arca beesett, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Amikor felemelte a fejét, a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult, nem a félelemtől, hanem a múlt súlyától.

Celeste volt az.

Már nem volt a gyémántokkal borított, gúnyosan mosolygó szerető, aki a kamerák előtt pózolt Grant oldalán. A divatvilág könyörtelen. Ha egyszer valakiről kiderül, hogy nem csak egy botrányhős, hanem egy pénzügyi bűncselekmény bűnrészese is, a márkák úgy menekülnek tőle, mint a pestistől. Celeste arcáról eltűnt az az arrogancia, amit a szépség és egy gazdag, házas férfi ígérete adott neki.

– Vivian… – szólalt meg. A hangja rekedt volt, remegett a hidegtől.

A sofőröm azonnal elé lépett, de én egy kézmozdulattal leállítottam. – Rendben van, Marcus. Adj nekünk egy percet.

A eső dobolt az esernyőjén, ahogy ott álltunk egymással szemben a New York-i éjszakában.

– Mit akarsz, Celeste? – kérdeztem, a hangom hideg volt és teljesen kimért.

Megköszörülte a torkát. – Nem tudok munkát kapni. Sehol. Az ügynökségek nem veszik fel a telefont. A butikom tönkrement az adósságok miatt. Még egy nyomorult katalógusfotózásra sem hívnak be. Tudom, hogy te beszéltél a kiadókkal. Tudom, hogy feketelistára tettél.

Elmosolyodtam, de nem volt benne semmi öröm. – Ez az, amit Grant tanított neked? Hogy minden kudarcod mögött egy nagyobb, gonosz erő áll? Hogy sosem te vagy a hibás?

Celeste szeme megtelt könnyekkel. – Hibáztam. Tudom. De ő hazudott nekem! Azt mondta, a házasságotok már évek óta halott! Azt mondta, hogy te csak a pénze miatt vagy vele, és hogy ő az, aki mindent felépített! Én csak… hittem neki. Szerettem őt.