Mielőtt elindultam volna a megbeszélésre, felhívtam az üzlettársamat, Rebecca Shaw-t.

Rebeccával három évvel korábban alapítottuk a Northline Design-t.

Okleveles építész volt, kivételes képességgel arra, hogy lehetetlen szerkezeti problémákat elegáns megoldásokká alakítson.

Szakterületeim a műszaki tervezés, a kereskedelmi tervezés és a projektkoordináció voltak.

Együtt építettünk fel egy kicsi, de elismert céget, amely raktárakat, elosztóközpontokat, gyártóüzemeket és kereskedelmi fejlesztéseket kezel.

Két laptoppal és egy bérelt irodával kezdtük.

Most tizennégy ember dolgozott nálunk.

Nem voltunk híresek.

De a munkánk számított.

A Mercer Freight pedig a legfontosabb ügyfeleink közé tartozott.

Rebeka csendben hallgatta, miközben mindent elmagyaráztam.

Amikor befejeztem, azt mondta: „Mondd, hogy nem írtál alá semmit.”

„Persze, hogy nem tettem.”

„Jó. Add át nekem, amit Daniel küld.”

A nő habozott.

„Mara, muszáj megkérdeznem. Miért gondolja a bátyád, hogy beszélhet a mi érdekünkben?”

Nagymama kék bögréjére meredtem.

„Mert a családom azt hiszi, hogy egész nap a szobámban ülök és képeket rajzolok.”

Rebecca hitetlenkedő hangot hallatott.

„Viccelsz.”

„Bárcsak az lennék.”

Felsóhajtott.

„Nos, mindjárt rájön, hogy mi nem egy családi hobbi vagyunk.”

Miután letettem a telefont, kinyitottam a laptopomat és átnéztem Daniel dokumentumait.

Az első egy levél volt, amelyen a Northline Design logója szerepelt.

Azt állították, hogy cégünk folyamatos technikai támogatást nyújt a Mercer Freight bővítéséhez, Dylan pedig a jövőbeni kereskedelmi megbeszélések elsődleges családi kapcsolattartójaként fog eljárni.

A nevem az utolsó bekezdés alatt jelent meg.

Az aláírás nem az enyém volt.

Úgy nézett ki, mintha egy régi ünnepi kártyáról lett volna lemásolva.

A második dokumentum pénzügyi megállapodást javasolt.

Dylan azt javasolta, hogy a Mercer előleget nyújtson a várható projekttel kapcsolatos üzletfejlesztési költségekre.

Cserébe azt állította, hogy családja további biztonságot nyújthat a lakóingatlanán keresztül.

Olvastam a címet.

A gyerekkori otthonom.

Teljesen mozdulatlanná dermedtem.

Dylan nemcsak a karrierje fellendítésére használta fel a cégemet.

Belerángatta a családi házunkat az üzletbe.

Megnyitottam az utolsó mellékletet.

Egy pénzügyi kimutatás volt, amelyben apám szerepelt tulajdonosként.

A becsült érték jelentősen fel volt torzítva.

A fennálló jelzáloghitel-tartozás hibás volt.

A tulajdonosi nyilatkozatot pedig mindössze három nappal korábban keltezték.

Kétszer is elolvastam.

Aztán nevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert Dylan épp az előbb árulta el, milyen keveset ért abból a házból, amelyből kidobott.

Bezártam a fájlt.

Aztán felhívtam egy nőt, akivel majdnem hat hónapja nem beszéltem.

– Nóra?

„Mara, drágám. Micsoda meglepetés!”

Nora Whitfield a nagymama legközelebbi barátnője és ügyvédje volt.

Nagymama halála után Nora számos olyan pénzügyi döntésen vezetett keresztül, amelyek megváltoztatták az életemet.

Mélyet lélegztem.

„Azt hiszem, itt az ideje.”

Nem kérdezte, hogy mire gondolok.

Egyszerűen csak annyit válaszolt: „Hozd ide a dokumentumokat. Találkozunk az irodámban.”

4. RÉSZ: A TALÁLKOZÓ

Daniel tárgyalója egy belvárosra néző üvegépület legfelső emeletén helyezkedett el.

Rebeka már a recepció közelében várt, amikor megérkeztem.

Egy pillantást vetett rám, és megszorította a kezem.

„Jól vagy?”

„Nem különösebben.”

„Elég jó. Gyerünk.”

Daniel személyesen üdvözölt minket.

Két Mercer Freight ügyvéd és egy HR-képviselő ült a tárgyalóasztal körül.

Dylan nem volt ott.

Dániel meghívott minket, hogy üljünk le.

„Mara, mielőtt belekezdenénk, szeretnék valamit tisztázni. A bátyád foglalkoztatása független a Northline Designnal fennálló kapcsolatunktól.”

Bólintottam.

„Nagyra értékeljük a cégük által végzett munkát” – folytatta. „Ez a helyzet nem változtat ezen.”

Huszonnégy óra óta először enyhült némi nyomás a mellkasomon.

Aztán Dániel letette a hamisított levelet az asztalra.

„Ez a te aláírásod?”

“Nem.”

„Felhatalmazottad a testvéredet, hogy képviselje a Northline Design-t?”

“Nem.”

„Volt valaki a cégednél?”

Rebeka előrehajolt.

„Egyáltalán nem.”

Az egyik ügyvéd jegyzetelt.

Dániel lapozott.

„Jóváhagyta ezt a javasolt pénzügyi megállapodást?”

Megráztam a fejem.

„Ma reggelig azt sem tudtam, hogy létezik.”

Csend telepedett a szobára.

Aztán Dániel valami váratlan kérdést tett fel.

„Dylan tudja, hogy te a Northline Design társalapítója vagy?”

Humortalan mosolyt villantottam.

„Azt hiszi, hogy a gyerekkori hálószobámból szabadúszóként dolgozom.”

Rebeka rám meredt.

Aztán Danielre.

„Nem túloz.”

Dániel megdörzsölte a homlokát.

„Dylan azt mesélte az embereknek, hogy segített a húgának állást szerezni a tervező vállalkozónknál.”

Forróság csapott át az arcomba.

„Mit mondott?”

„Azt állította, hogy szakmai kapcsolatai segítettek a cégüknek megszerezni a jelenlegi szerződésünket.”

Rebecca rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

„Cégünk nyolc hónappal Dylan felvétele előtt írta alá első szerződését a Mercer Freighttal.”

Dániel bólintott.

„Tudatában vagyunk.”

A mellette ülő ügyvéd egy másik dokumentumot nyitott ki.

„Dylan a családja lakóingatlanával kapcsolatban is tett kijelentéseket. Vizsgáljuk, hogy ezek a kijelentések a vállalati források iránti kérelem alátámasztására szolgáltak-e.”

Tanulmányoztam a dokumentumot.

Aztán mondott valamit, amitől minden toll megtorpant a szobában.

„A benyújtott tulajdonosi információk hamisak.”

Dániel figyelmesen nézett rám.

„El tudná magyarázni?”

„Igen. De jobban szeretném, ha az ügyvédem jelen lenne, mielőtt az ingatlanról beszélnénk.”

“Természetesen.”

Megnéztem az órámat.

„Nora hamarosan itt lesz.”

Abban a pillanatban kinyílt a tárgyalóterem ajtaja.

Dylan belépett.

5. RÉSZ: A TESTVÉR, AKI AZT HITTÉ, GYŐZÖTT

A bátyám olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte álló férfi majdnem beleütközött.

Rám meredt.

Aztán Rebeka.

Aztán Dániel.

„Mit keres itt?”

Dániel ülve maradt.

„Csukd be az ajtót, Dylan!”

A bátyám idegesen nevetett.

„A képpel van a baj?”

Senki sem válaszolt.

Dylan rám nézett.