Alara rámeredt.
Aztán megértette.
A levél igazat mondott.
A következő napokat úgy töltötte, mint egy nő, akinek már nincs mitől félnie.
Egy törött ásófejjel, amit Thomas valaha megtartott, földet kapart a sziklák közül. A kötényében vitte. Kis földrétegeket tisztított meg ott, ahol a meleg elérte a felszínt. Reccsent a keze. Zúzódások szakadtak a térdére. A gyomra sajgott az éhségtől.
De minden reggel újabb és újabb helyeket talált, ahol a hó nem maradt meg.
Meleg varrások.
Rejtett lélegzet.
Élet a kő alatt.
Elültetett oda néhány magot, nem sokat, mert félt, hogy kárba vész. Először babot. Aztán kukoricát. Aztán tököt.
Jasper mindenhová követte, ott ásott, ahol a legpuhább volt a talaj, és ugatott, valahányszor a szél porral borított be egy meleg repedést.
A városban az emberek nevettek.
Marcus nevetett a leghangosabban.
– Tényleg ezt csinálja – mondta a férfiaknak a vegyesbolt előtt. – Az özvegy köveket művel.
Néhányan szánakozva csóválták a fejüket. Mások őrültnek nevezték.
De Marcus nem nevetett, amikor három héttel később ellovagolt az Ördögüllő mellett, és zöldet látott.
Apró hajtások.
Apró, lehetetlen, makacs dolgok furakodtak át a sötét talajon a kövek között, miközben a síkság többi része még dér alatt aludt.
Megkeményedett az arca.
Az a föld nem volt értéktelen.
És most már tudta is.
Másnap reggel Alara csizmanyomokat talált a mélyedés közelében.
Nem az övé.
Nem bármelyik szomszédé.
Nagyméretű nyomatok, mélyen a bejárat közelében felengedett sárba préselve.
Jasper halkan morgott egyet.
Alara szíve hevesen kalapálni kezdett.
Marcus éjszaka érkezett.
Megtalálta a titkot.
Vagy legalábbis közel járt hozzá.
Letérdelt a kő repedéséhez, és mindkét kezét a meleg sziklára helyezte, mintha a testével védhetné.
– Egész végig ezt akartad – suttogta.
A szél válaszolt.
Azon az estén Marcus visszatért.
Ezúttal nem színlelt kedvességet.
Két férfival a nyomában lovagolt oda, kesztyűs kezében egy papírdarabbal.
– Tévedés történt – mondta hidegen. – Thomas többet tartozott, mint gondoltuk. Lehet, hogy le kell foglalni a földet.
Alara az üreges bejárat előtt állt, Jasper az oldalán.
Thomas halála óta most először nem remegett.
„Akkor mutasd meg az adósságot” – mondta.
Marcus szeme összeszűkült.
„Nincs jogod vitatkozni.”
– Nem – felelte Alara halkan. – Pontosan abban a helyzetben vagyok, hogy vitatkozhassak. Ez a föld az enyém.
Marcus egyik embere a sziklák közötti zöld hajtások felé nézett.
Marcus látta, hogy nézi.
És abban a pillanatban Alara megértett valami rémisztőt.
Ha Marcus nem tudná megvenni a földet…
ellopná.
Azon az éjszakán, amikor újra esni kezdett a hó, Alara mélyebbre vitte a régi zsákot a mélyedésbe, a maradék magokat pedig egy meleg kőpolc mögé rejtette.
Aztán talált valamit alatta.
Egy másik újság.
Idősebb, mint az első.
Egy darab viaszosvászonba hajtogatva.
Remegő kezekkel nyitotta ki.
Egy térkép volt.
Az Ördögüllő vázlata.
Nem csak az üreges.
Nem csak egyetlen meleg varrás.
Több tucatnyian.
Mint elásott tűzerek, beborították a földet.
És alul, kifakult kézírással, egy mondat állt:
Az Üllő birtokosa maga a tél is.
Alarának elállt a lélegzete.
Felette, kint a sötétben, Jasper hirtelen felugatott.
Egyszer.
Aztán megint.
Egy ló fújtatott a sziklák közelében.
Valaki jött.
És ezúttal Marcus nem volt egyedül.
