Mateo egy megjelölt oldalon nyitotta ki a jegyzetfüzetet. Kézírása eleinte határozott, a végén pedig remegő volt.

Mariela némán olvasott. Severiano éveket töltött Ofelia és a kislány keresésével, akit egy családi veszekedés után magához vett. Leveleket küldött régi címekre, érdeklődött a plébániákon, és ismerősöket keresett. Minden oldalon ugyanaz a név szerepelt: Mariela.

Az utolsó üzenet hallatán elállt a lélegzete: „Ha valaha is megtalálja az utat El Encinóba, mondd meg neki, hogy soha nem hagytam abba a keresését. Ami még megmaradt ebből a földből, az az övé lesz.”

Mariela a mellkasához csukta a jegyzetfüzetet.

– Anyám tudta.

—A közjegyző 7 hónappal ezelőtt értesítette.

Mateo ezután előhúzta a papírlapot, amit Mariela érkezéskor írt alá. Alul, a bekezdések között elrejtve, egy záradék volt, amelyben állítólag a ranchhoz kapcsolódó öröklési jogokat átruházta családja egyik képviselőjére.

Marielának hányingere lett.

– Azért küldött ide, hogy ezt aláírjam.

– Úgy tűnik, igen.

– És rendben?

– Nem. A nyomtatvány hibás; hiányzik belőle a közjegyzői hitelesítés és a tanúk. Az ügyvédem már átnézte. De szándékosságot mutat.

Mariela rövid, üres nevetést hallatott.

–Egész életemben azt hittem, azért vet meg, mert nem vagyok olyan, mint Renata. Kiderült, hogy azért is vet meg, mert volt valamim, amit ő akart.

Don Chuy, aki kávéval jött be, egy hangtalanul otthagyta a tálcát.

– Nos, most már két dolgot tudsz, lányom: a föld a tiéd, és hogy nem vagy egyedül.

Ugyanazon a délutánon Mariela elsétált a régi gyümölcsösbe. Megérintette egy évtizedekkel ezelőtt ültetett őszibarackfa törzsét, és sírt egy férfiért, akit soha nem ismert, de aki távolról szerette.

Renata 3 nap múlva megérkezett.

Sötét szemüvegben és a porhoz képest túl elegáns ruhában szállt ki egy fehér furgonból. Szeretet nélkül megölelte Marielát.

– Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy.

– Soha nem jössz meglátogatni.

– Most más a helyzet.

Renata végigsétált a házban, bútorokat, festményeket és ajtókat nézegetett, mintha leltárt készítene. Amikor elhaladtak az iroda előtt, színlelt közönnyel megkérdezte:

– Mateo ott őrzi a ranch papírjait?

Mariella megállt.

– Miért érdekel?

-Nincs ok.

Később Don Chuy az irodában találta Renatát, amint dokumentumokat fényképezett a mobiltelefonjával.

– Kisasszony, tegye el ezt!

Renáta megdöbbent.

– Csak a fürdőszobát kerestem.

Máté bukkant fel mögötte.

– A fürdőszobában nincsenek végrendeletek az asztalon.

Renáta elvesztette a színét.

– A húgomat védem.

– Kié? A tiéd?

Mariela pont akkor érkezett, amikor Renata el akart menni.

– Tudtál a nagyapámról?

Renáta hallgatott.

Ez a csend elég volt.

– Anya azt mondta, családi pénz – ismerte be végül. – Hogy nem tudnád, mit kezdj azzal a földdel.

– És ezért jöttél korábban, hogy rábeszéld Mateót, mondjon le mindent?

Renáta felemelte a hangját.

– Mert ez képtelenség volt! Itt fogsz végezni egy olyan férfival, akit nem is ismersz, ráadásul egy olyan örökséggel, amit soha nem érdemeltél ki!

Mariela érezte az ütést, de ezúttal nem hátrált meg.

–Én sem érdemeltem ki évekig tartó megaláztatást, és teljes egészében megkaptam.

Mateo kinyitotta az ajtót.

– Elmész.

Renata elment a húga mellett, és a fülébe súgta:

– Ne fűzz nagy reményeket. Egy olyan férfi, mint ő, soha nem fog téged választani, ha tudna valaki jobbat.

Mariela anélkül nézett rá, hogy lesütötte volna a szemét.

– Milyen furcsa. Csak azért jöttél idáig, hogy meggyőzz arról, hogy értéktelen vagyok. Úgy tűnik, te félsz.

Renata dühösen távozott.

Azon az estén Mariela elővette a megsárgult fényképet a bőröndjéből, és megmutatta Mateónak. A férfi megdermedt.

Odament az újsághoz, kinyitotta a hátsó oldalt, és elővett egy másik fényképet.

Ugyanaz az öregember volt. Ugyanaz a kalap. Ugyanaz a kapu.

Mariela tudtán kívül húsz éven át hordozta nagyapja képét.

De mielőtt felfoghattam volna, Don Chuy berohant.

– Főnök, van kint egy furgon. Jön egy ügyvéd.

A férfi Ofelia aláírásával benyújtott egy keresetet: a keresetben a végrendelet érvénytelenítését követelték, és azzal vádolták Mateót, hogy manipulálta Marielát az öröksége megtartása érdekében. Azt is állították, hogy Mariela „érzelmileg sebezhető”, képtelen a vagyon kezelésére, és szüksége van arra, hogy a család jogilag ellenőrizze Severiano örökségét.

Mariela kétszer is elolvasta a mondatot. Az anyja nemcsak el akarta venni a földjét, hanem fel is készült arra, hogy a bíró előtt cselekvőképtelennek nyilvánítsák.

És a dokumentum végén egy még rosszabb meglepetés ért.

Jacinto, az apa, aki soha nem védte meg, tanúként jelent meg az ügyészség oldalán.

3. RÉSZ
Mariela két kézzel fogta a pert. Nem Ofelia vádja fájt a legjobban. Már eleve kegyetlenségre számított az anyjától. Hanem Jacinto aláírása.

– Apám tudta, hogy ez hazugság.

Mateo nem próbálta meg puhítani.

– Tanúként írta alá. Ennyit tudunk.

Másnap reggel Mateo ügyvédjével Guadalajarába utaztak. A végrendeletet közjegyző hitelesítette, a 18 hektárt tökéletesen azonosították, és Severiano bizonyítékot hagyott hátra unokája felkutatására tett kísérleteiről. Továbbá az Ofelia által a „földhivatalban” elrejtett állítólagos tulajdonjog-átruházás érvénytelen volt.

Az ügyvéd egyértelmű volt.

„Perelhetnek, de ahhoz, hogy elvegyék az örökségedet, be kellene bizonyítaniuk, hogy a végrendelet hamis, vagy hogy Severiano nem volt abban az állapotban, hogy aláírja. Itt van a közjegyző, az orvos és két tanú. A legfontosabb most az, hogy bejegyeztesd a jogaidat.”