Az ügyvéd elém tette a dokumentumokat.

–A chapalai ház volt a menekülési útvonaluk.

Hirtelen minden sértés, minden követelés és minden kísérlet, amivel haszontalannak akartak éreztetni velem, más értelmet nyert. Rodrigo nemcsak érzelmileg akart összetörni. Azt akarta, hogy kételkedjek a saját képességeimben, hogy megbirkózzak a dolgokkal.

És a legrosszabb még csak ezután jött.

Ugyanazon a héten megjelent abban a szobában, amit ideiglenesen kibéreltem Guadalajarában.

Borostáson, beesett szemekkel érkezett.

– Vonj vissza mindent, amit csinálsz, és írd alá a meghatalmazást – mondta anélkül, hogy üdvözölte volna. – Ez a te érdekedben van.

-Nem.

Elővett a zsebéből egy kis felvevőt, és letette az asztalra.

– Mariana többször is mondta, hogy elfelejtesz dolgokat, ok nélkül dühös leszel, és mostanában furcsa döntéseket hozol. Vannak családtagjaim, akik megerősíthetik, hogy az éjszaka közepén elhagytad a házat. Szükség esetén jogi eljárást indítok annak bizonyítására, hogy már nem tudod egyedül kezelni a vagyonodat.

Csak bámultam rá.

– Engem is felhasználsz a lányom segítségével, hogy kirabolj?

– Mindent megteszek, ami a családom védelmében szükséges.

– Nem. Hogy megvédjelek téged.

Felém hajolt.

– Ha nem írod alá, Mariana elveszíti a lakását, Sofia elveszíti az iskoláját, és minden a te hibád lesz.

Amikor elment, az asztalon felejtette a felvevőt.

A fenyegetést teljes egészében rögzítették.

Két nappal később Sofia felhívott egy kollégám mobiljáról.

– Nagyapa, kérlek, gyere! – Apám szörnyen felsikoltott. Anya bezárva volt a házba és sírt, ő pedig egy bőrönddel távozott.

Kevesebb mint egy óra alatt megérkeztem.

Rodrigo üzenetet hagyott: nem tér vissza, amíg Mariana meg nem győzi, hogy vonja vissza az ügyvédet és írja alá.

Zsarolás volt.

Még aznap este elvittem a lányomat és az unokámat Chapalába.

Aztán felhívtam Ms. Valdést.

– Elég ebből. Azt akarom, hogy megtudjuk, kinek tartozik ezzel a pénzzel, és hogy az illető pontosan tudja, hogyan tervezi visszafizetni.

Három nappal később választ kaptunk.

Rodrigo cégének tulajdonosa személyesen akart beszélni velem.

A találkozó szombaton volt, nálam.

Reggel tíz órakor egy fekete terepjáró állt meg a kapu előtt. Egy körülbelül hatvan év körüli, szürke öltönyös, komoly arcú férfi szállt ki belőle.

Rodrigo mögötte ereszkedett le.

Sápadt volt, a földet bámulta.

Amikor Mariana meglátta, hogy a főnöke kíséretében belép, megértette, hogy az igazság csak másodpercek kérdése, hogy kiderüljön a teljes igazság.

3. RÉSZ

A férfi Arturo Cárdenasként mutatkozott be, annak a cégnek az alapítójaként, ahol Rodrigo nyolc évig dolgozott.

Leültünk a teraszra. Mariana a jobbomon maradt. Rodrigo, aki előttünk állt, egészen más embernek tűnt: drága kabátja, vezetői mosolya, és az a magabiztosság nélkül, amivel éveken át parancsokat adott egy olyan házban, ami nem is az övé volt.

Arturo egy mappát hagyott az asztalon.

– Ms. Valdés elmagyarázta nekem egy részét – mondta. – A többit öntől szeretném hallani, Mr. Ernesto.

Nem díszítettem semmit.

Elmeséltem, hogyan költöztem be a lányomhoz Lucía halála után. Hogyan lettem szakács, sofőr, kertész és fizetés nélküli alkalmazott az átmeneti segítségből. Hogyan gúnyolt ki Rodrigo a látogatók előtt. Hogyan használta a chapalai házamat anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem. Hogyan dobott egy szemeteszsákot a lábam elé azon az estén.

És végül, hogyan talált Mariana egy elkészített meghatalmazást, amely felhatalmazta az ingatlanom eladására.

Arturo a végéig nem szakított félbe.

Aztán Rodrigo felé fordult.

– Ez hazugság?

Rodrigo nyelt egyet.

„Túloz. Ez egy adminisztratív intézkedés volt. Segíteni akartam neki.”

Ms. Valdés kinyitott egy másik mappát.

– Itt van a tervezet, amit Mariana asszony megtartott. Ez kifejezett felhatalmazásokat tartalmaz a tulajdonjoggal kapcsolatos cselekményekre vonatkozóan.

Rodrigo gyűlölettel nézett rá.

– Azt mondtad, hogy te rontottad el.

Marianna mozdulatlan maradt.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam, hogy a tekintetét a férfira szegezi anélkül, hogy lesütné a szemét.

– Sok mindent mondtam neked, mert féltem tőled – felelte. – Már nem.

Arturo két ujjával gyengéden megkopogtatta az asztalt.

– Rodrigo, kétmillió-négyszázezer pesót kértél tőlem. Azt mondtad, van egy családi ingatlanod, amit el fogsz adni, és amint lezártad az üzletet, kifizeted.

Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom.

– Elmondta neki, hogy az övé a ház?

– Azt mondta, hogy a feleségéé, és hogy a papírmunkája rendezett.

Marianna lehunyta a szemét.

Ez rosszabb volt bármilyen sértésnél. Rodrigo nem csak azt tervezte, hogy eladja a házamat. Arra is számított, hogy a saját lányom majd igazolja ezt.

– Időre volt szükségem – mormolta. – Rossz befektetés volt. Vissza akartam kapni a pénzem.

Arturo csalódottság és megvetés keverékével nézett rá.

– Elismerik a rossz befektetést. Megállapodnak egy adósságban. Amit viszont nem tesznek meg, az az, hogy valaki más vagyonából törlesztik.

Rodrigo kezdett ideges lenni.

– Arturo, ezt megbeszélhetjük az irodában.

– Mától nincs irodád.

A csend teljes volt.

– Kirúgtak – folytatta Arturo. – És az adósság még mindig fennáll. Eladod, ami a tiéd: a teherautót, a befektetéseidet, sőt, a lakásodból is, ha szükséges. De soha többé ne hozd ebbe bele a nevemet, ha megpróbálsz elvenni egy otthont egy idős polgártól.

Rodrigo hirtelen felállt.

„Ez mind az ő hibája!” – mutatott rám. „Amióta hozzánk költözött, Mariana már nem tisztel engem. Beleavatkozott a házasságunkba.”