Emiliano felismerte a cége levélpapírját.

Először szégyent érzett, mint haragot.

A nevét használták fel arra, hogy megijesszék őket, és túl messze volt ahhoz, hogy megtudja.

„Nem foglak elválasztani Nicolástól” – mondta. „Te választhatod meg, hol szállsz meg. És egy ügyvéd, aki neked dolgozik, mindent felül fog vizsgálni.”

Marisol nem válaszolt azonnal.

Kintről a fia nevetése hallatszott. Doña Chela egy kiskutyát mutatott neki, amit az utcán talált.

– Van egy ügyvédem – mondta végül. – Teresa Villaseñornak hívják. Ő volt az egyetlen, aki hitt nekem.

Terézia még aznap délután fogadta őket.

Közbeszólás nélkül végighallgatta Emilianót. Aztán letett egy mappát az asztalra.

„Panaszt tettünk” – magyarázta. „De az értesítések ahhoz a céghez mentek, amelyik őt képviselte. Ők olyan elismervényekkel és dokumentumokkal válaszoltak, amelyeket Marisol tagad, hogy aláírt volna.”

– Soha nem mondtak nekem semmit.

– Akkor derítsük ki, ki válaszolt az ő nevében.

Emiliano átadta a bankszámlakivonatait.

Marisol a sajátját a sajátja mellé tette.

A különbségek óriásiak voltak.

Teresa lefényképezte a dokumentumokat.

„Én képviselem Marisolt és Nicolást” – tisztázta. „Független jogi tanácsadóra lesz szüksége. Ha segíteni akar, adjon meg minden információt, még azokat is, amelyek rossz színben tüntetik fel magát.”

-Én meg fogom tenni.

Mielőtt elindult, Emiliano üzenetet kapott Ramirótól.

„Ne hallgass az érzelgős verziókra. Az a nő kétszer akar fizetni.”

Most először nem válaszolt.

Azon az estén Marisol egy bútorozott lakást választott az iskola közelében. A szerződés a nevére szólt, és Emiliano feltételek nélkül fedezte a költségeket.

Miklós csendben járkált fel-alá a szobában.

Leült a matracra, és mindkét kezével lenyomta.

– Lekapcsolhatnánk itt a villanyt?

Marisol térdelt le elé.

-Igen szerelmem.

– Mi van, ha esik az eső?

– Nem fogunk megázni.

Emiliano mindent hallott a folyosóról.

El kellett lépnie, mielőtt sírni látták volna.

A következő napok romba döntötték azt az életet, amit eddig ismert.

A könyvvizsgálója megállapította, hogy az átutalások egy Ramiro által kezelt számlára érkeztek. Egy kis rész a Marisolhoz került; a többi a vagyonkezelőhöz köthető cégnél kötött ki.

A ház eladása még súlyosabb szabálytalanságokat mutatott.

Volt egy dokumentum, amelyben Marisol állítólag elfogadta a kártérítést és lemondott az ottani létről. Azt állította, hogy soha nem látta.

Teresa kérte a megfelelő másolatokat és az aláírás vizsgálatát.

De az első meglepetés egy volt titkárnőtől érkezett.

Beatriznek hívták. Három évvel korábban hagyta ott a céget.

Amikor Emiliano felhívta, néhány másodpercig hallgatott.

– Tudtam, hogy egy nap meg fogja kérdezni.

Egy kávézóban találkoztak.

Beatriz kinyomtatott e-maileket hozott magával, amiket az elbocsátása után is megőrizett.

Az egyikben Ramiro elrendelte, hogy Marisol minden üzenetét közvetlenül az irodájába küldjék. Egy másikban pedig arra utasította a recepcióst, hogy ne engedjék be.

– Azt mondta, jogi konfliktus van, és hogy ne beszélj vele.

– Miért tartottad ezt meg?

Beatriz lesütötte a tekintetét.

– Mert miután megérkezett a lázas gyerekkel, felhívtam Ramirót. Ő elrendelte, hogy vigyék el.

Emiliano úgy érezte, kifogy belőle a levegő.

-És te?

– Fizettem neki egy taxit a kórházba. Aztán összeveszett vele. Egy héttel később kirúgtak.

Emiliano a leveleket nézte.

Becsületes alkalmazottakat veszített, miközben jutalmazta azt az embert, aki lopott tőle.

– Meg kellett volna kérdeznem, miért mész el.

– Biztosan sokat kérdezett, mérnök úr.

Bólintott.

Nem volt jogom kevésbé fájdalmas választ kérni.

Pénteken Miklós látni akarta.

Emiliano ajándékok nélkül érkezett a lakásba. Marisol elmagyarázta, hogy a fiú nyugtalanná vált, amikor a nő a táskákkal megjelent: azt hitte, kérni fognak valamit cserébe.

Nicholas az ablaknál ült a sütisdobozzal.

– Ezt akkor találtam, amikor költöztünk.

Átadott neki egy papírlapot.

Marisol levele volt, amit a kórházi tartózkodása alatt írt.

„Nem kell visszamennünk. Azt akarom, hogy gyere. Nicolás azt kérdezi, hogy tettél-e valami rosszat, és ezért nem engednek be. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy senki sem állít meg.”

A levelet soha nem küldték el.

A hátoldalon, gyermeki kézírással, Miklós hozzátette:

– Eljöhetsz egy kis időre.

Emiliano kétszer is elolvasta.

A gyermek olyan komolysággal figyelte, ami nem illett korához.

Ramiro ezt is eltitkolta?

Mondhatott volna igent. Felhasználhatta volna a megtévesztést, hogy ártatlannak tűnjön.

De ő tagadta.

– Nem. Az nem innen jött.

– Akkor miért nem jöttél?

Emiliano leült vele szemben.

–Mert dühös lettem anyádra, és eltávolodtam mindentől. Hagytam, hogy mások mondják el, hogy vagy. Aztán szégyelltem magam, hogy ilyen sokáig vártam, és csak tovább vártam.

Miklós a cipőjére nézett.

– Azt hittem, nem tetszik.

– Nem tettél semmi rosszat.

A gyerek hangtalanul sírni kezdett.

Emiliano nem próbálta meg azonnal megölelni.

Megvárta, míg Nicholas néhány centiméterrel közelebb húzta a széket.

Aztán felajánlotta neki a kezét.

Ramiro találkozót kért, amikor tudomást szerzett az ellenőrzésről.

A szokásos mosolyával és egy bőr aktatáskával érkezett az irodába.

Emiliano, az új ügyvédje, és a könyvvizsgálók várták. Teresa Marisollal volt ott.

A mosoly eltűnt.

– Beszélhetnénk egymás között.

– Ezt csináltuk öt éven át – felelte Emiliano. – Most azt akarom, hogy hallgasson rám.

Az iratok beborították az asztalt.

Átutalások. Nyugták. Postai küldemények. Értékesítési példányok.

Ramiro megpróbálta a különbségeket díjaknak és adminisztratív költségeknek tulajdonítani.