Amikor elkészült, a lyukak 6 milliméterrel eltértek.

Apró különbség volt, de a darabot használhatatlanná tette.

Magdalena a kesztyűket a padra dobta.

– Elvesztettünk egy napot. Kevesebb mint egy hét múlva megérkezik az eső, és még mindig nem tudok ültetni.

– Apád is hibázott – mondta Leandro.

– Mindenki úgy beszél, mintha soha nem hibázna.

– Mert a halottak jobb mechanikává válnak az emberek emlékezetében.

Leandro megfordította a mintát.

A hátulján egy második, majdnem teljesen kiradírozott ceruzával írt mérést találtak. Pontosan 6 milliméteres korrekció volt.

Euszebio évtizedekkel korábban ugyanígy kudarcot vallott.

Magdaléna mozdulatlan maradt.

Most először érezte úgy, hogy az apja nem egy távoli legenda, hanem egy igazi férfi a munkapad előtt, aki egy rossz darabot néz, és azon gondolkodik, hogyan próbálkozzon újra.

Másodszorra a csere tökéletesen illeszkedett.

Amikor azonban visszatért a telkére, Rogeliót egy banki képviselővel együtt találta ott, amint várakozott rá.

„Azért jöttem, hogy megmondjam, fogadd el a guadalajarai üzletemberek ajánlatát” – magyarázta a testvére. „Meg akarják venni a földet, mielőtt veszítene az értékéből.”

– Nem eladó.

„A vetőgép elromlott, és nincs pénzed másikra. Apának azért sikerült ezt fenntartania, mert tudta, hogyan kell dolgozni. Nem kell semmit sem bizonyítanod.”

Magdalena elővette az új cipőjét.

– Mit gondolsz, ez micsoda?

Rogelio értetlenül nézett rá.

— Egy darab fém.

– Ezért fogok ültetni hétfőn.

A banki alkalmazott megvizsgálta a darabot.

„Még ha sikerül is, be kell fejezni a vetést az eső előtt. Ha a gép elromlik a földeken, nem tudjuk majd meghosszabbítani a határidőt.”

– Nem fog kudarcot vallani.

Rogelio megvárta, amíg a férfi elment.

– Maggie, nem akarom látni, hogy mindent elveszítesz.

– Akkor ne várd meg, míg kudarcot vall.

Hétfőn Magdalena az első barázdához hajtott a traktorral. Több szomszéd gyűlt össze a kerítésnél. Néhányan segíteni reméltek; mások kíváncsiak voltak, meddig tart ki az ideiglenes javítás.

Leandro a közelben maradt egy szerszámosládával.

Magdalena 100 métert tett előre, majd megállt.

Leszállt a traktorról. Az új alkatrész még a helyén volt, és a magok rendesen hullottak.

Visszament fel.

Fél óra múlva fémes csattanást hallott.

A vetőgép megállt.

Mormogás futott végig a szomszédok között.

Magdalena hátraszaladt. Az új cipő sértetlen volt, de az oldalsó lánc leesett és a váznak ütközött.

Rogelio odaért hozzá.

– Hagyd ezt. Bérelünk egy másik gépet.

– Nem érkezne meg az eső előtt.

– Akkor majd eladjuk.

Magdalena valami fényeset látott a földben. A láncot rögzítő csavar eltört.

Kinyitotta Eusebio szelencéjét, és néhány régi csavart talált. Egyik sem volt pontosan akkora.

Aztán eszébe jutott az egyik bejegyzés a jegyzetfüzetben:

“Ha nincs megfelelő alkatrész, akkor azt igazítsd meg, amelyik működik anélkül, hogy gyengítené.”

Fogott egy hosszabb csavart, elvágta, és apja egyik szerszámával újra becsavarta a menetét.

Rogelio figyelte a munkáját.

– Ki tanította ezt meg neked?

– Senki. Százszor láttam, ahogy csinálja, miközben ti azt hittétek, hogy csak a lámpát fogja.

Húsz perccel később a vetőgép újra mozgásba lendült.

Estére majdnem a földterület felét betakarították. Több szomszéd is visszatért lámpákkal és élelemmel. A családok, akiknek a vezetékneve szerepelt a földeken, egymás után érkeztek.

Don Ernesto Salas üzemanyagot hozott.

A Mercado család segített a magok berakodásában.

Pineda unokái egész kora délelőtt dolgoztak.

– Apád három tavaszon át működtette a vetőgépünket – magyarázta egy idős férfi. – Soha nem kapott fizetést, mert abban az évben nem volt pénzünk.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

– Számára nem volt mit mondani. Csak magokat próbáltunk elvetni.

Aztán elkezdett esni az eső.

Nem csak egy gyenge eső volt. A felhők szabadjára engedték dühüket a befejezetlen területen.

Magdaléna a sárrá változott mezőre nézett.

– Vége van – suttogta.

Leandro az eget nézte.

– Ez a vihar hajnal előtt elvonul. A magasabban fekvő területek előbb lecsapolják a vizet.

– Nem fogjuk tudni időben befejezni.

Rogelio közeledett.

– Igen, megtehetjük.

Magdaléna ránézett.

– Felhívtam néhány gazdát a völgy túloldalán. Két traktorral jönnek majd, ha eláll az eső.

-Mert?

A bátyja lehajtotta a fejét.

– Mert tévedtem. Azt hittem, apa azért hagyta rád a farmot a lányára, aki otthon maradt, mert nem tudta, mitévő legyen veled. Ma megértettem, hogy azért hagyta rád, mert te voltál az egyetlen, aki képes volt egy olyan gépre figyelni, mint ő.

A vihar hajnali 4 órakor ért véget.

Hajnalban három traktor kezdte meg a munkát a legszárazabb területeken. Eusebio vetőgépe megnyitotta a középső barázdákat.

A régi mintával készült darab a végéig kitartott.

Magdalena néhány órával a bank határidejének lejárta előtt befejezte az ültetést.

Az abban az évben a termés jobb volt a vártnál.

Nem gazdagította meg, de lehetővé tette számára, hogy kifizesse a kölcsönt, megtartsa a 27 hektárt, és felújítsa az istállót.

Rogelio lemondta a még le nem szállított szerszámok eladását, és mindent visszavitt a műhelybe, amit csak tudott.

– Soha nem lett volna szabad megszerveznem az aukciót a megkérdezésed nélkül.

-Nem.

– Meg tudsz bocsátani nekem?

– Elkezdhetem. De először segítesz nekem szétválogatni az egyes darabokat.

A munka hetekig tartott.