130 kiló napsütötte paradicsomot vett; mire beköszöntött az első fagy, mindenki a salsáját akarta.
Az első nevetés akkor tört ki, amikor Catalina átadta az utolsó érméit.
A második akkor jött, amikor letérdelt, hogy felszedegesse a porban hempergő paradicsomokat.
– Nézd meg jól – mondta Don Ramiro Valdés, leporolva a kezét. – Hat peso valamiért, amire még az én disznóim sem vágynak. Aztán azt mondják, hogy az özvegyeknek szükségük van valakire, aki kezeli a pénzüket.
A stand körül több férfi hangosan felnevetett. Catalina folytatta a gyümölcs szedését. Leválasztott egy rothadt paradicsomot, és félretette; a többi, zúzódásokkal borított, de még mindig szilárd, visszakerült a ládába.
1889 augusztusa volt, és a hőség mintha megállította volna az időt San Jerónimo del Mezquite felett, egy észak-mexikói város felett.
Catalina harmincéves volt, foltozott fekete ruhát viselt, és éppen annyi pénze volt, hogy kifizesse a visszautat szekérrel. A maradékot egy hegynyi gyümölcsre tette fel, amit senki sem akart.
„Nem fogsz mondani semmit?” – erősködött Ramiro.
Felemelte a fiókot.
– Oda kell érnem sötétedés előtt.
Nevetve elsétált, és nem engedte, hogy bárki is meglássa a szemét.
Négy hónappal korábban érkezett a faluba egy bőrönddel, egy vasfazékkal és nagymamája, Mercedes szakácskönyvével.
A férje, Julián, lázban halt meg, miközben munka miatt távol volt otthonról. A temetés után Catalina megtudta, hogy a ház, ahol hat évet töltöttek, a bátyjáé.
– Semmi személyes – mondta a sógora, amikor elkérte a kulcsokat. – Nekem is van egy családom, akit el kell tartanom.
Catalina nem vitatkozott. Letette Julián ingét a ládába, és elindult, hogy mosónőként dolgozzon Saltillóban.
Tizennégy hónap alatt negyvenkét pesót takarított meg.
A pénzükön egy ügynökön keresztül vett egy kis telket San Jerónimóban. A férfi termékeny földről, a közeli vízről és egy házról beszélt neki, amely csak némi javításra szorul.
A valóság egy vályogház volt, beomlott tetővel és olyan kemény talajjal, hogy amikor először megpróbálta lesüllyeszteni az ásót, kitett tenyerekkel kötött ki.
Doña Inés, az üzletvezető magyarázta el neki.
– Sárrá válik, amikor esik az eső. Nyáron olyan, mint egy palacsintasütő. Három család próbálta már ki előtted.
Catalina a ruhája alá hajtogatott írásra nézett.
– És egyikük sem maradt?
Inés megrázta a fejét.
Azon az éjszakán Catalina a kiégetetlen kályha mellett ült. Nem a repedések vagy a betört ablakok miatt sírt. Azért sírt, mert senki sem tudta elmondani neki, hogy egész úton félt.
Aztán elővette a szakácskönyvet.
A lisztfoltok és édességreceptek között talált egy üzenetet a nagymamájától: „Mielőtt eldöntenéd, hogy egy darab föld nem jó rá, nézd meg, mit tud, amikor senki sem figyel.”
Hajnalban kiment, hogy megfigyelje.
Heteken át tanulta, hol marad a nedvesség, és miért önti el a tó alsó végét a víz. Kis csatornákat ásott, növényi anyagot kevert a talajba, és néhány barázdát ásott a ház közelében.
Nagyon keveset vetett. Nem engedhette meg magának, hogy sok magot veszítsen.
Szomszédja, Mateo Salazar, a határból figyelte a munkáját. Csendes, hatalmas kezű ember volt, búzát termesztett, és idős édesanyjával élt.
Egy nap több deszkát hagyott az ajtó mellett.
– Maradt egy kis a gazdaságból.
Catalina a frissen vágott deszkákra nézett.
– Mennyivel tartozom neked?
– Ne hagyd, hogy rászakadjon az a tető.
Nem számított köszönetre.
Júniusra Catalina már zöldségeket lisztre cserélt a boltban. Néha csak egy tortillát babbal evett vacsorára, de amikor lehunyta a szemét, tudta, hogy az ajtó az övé.
Aztán jött a szárazság.
A földek sárgulni kezdtek. A paradicsomok megpuhultak, mielőtt piacra értek volna. Voltak rothadt gyümölcsök, de egész ládák is, amelyeket hibák, zúzódások vagy nem esztétikus megjelenés miatt selejteztek ki.
Katalin tudta a különbséget.
Ezért állt meg azon az augusztusi reggelen Ramiro standja előtt.
És ezért költötte el a hat pesót.
Amikor hazaért, tiszta deszkákra terítette ki a gyümölcsöt. Gondolkodás nélkül kidobott mindent, ami rothadás jeleit mutatta. A veszteség nagyobb volt, mint amire számított.
Amikor végzett a használható dolgok szétválogatásával, pánikba esett.
Nem lenne elég annyi üveghez, amennyit kiszámoltam.
Mozdulatlanul maradt, kezében egy paradicsommal, és a fejében a piac nevetését hallgatta.
Aztán begyújtotta a kályhát.
A nagymamája tanította meg neki, hogyan kell sűrű, gazdag ízű szószt készíteni, ami egy egyszerű ételből emlékezetes vacsorát varázsolt. Catalina emlékezett arra a türelemre, amellyel Mercedes figyelte az edényt, és gyengéden elmozdította unokáit a tűzről anélkül, hogy félbeszakította volna a meséiket.
Addig dolgozott, amíg az utolsó gyertya is el nem égett.
Hajnalra több üveg szószom fogyott el, és a karjaim remegtek. Éhes is voltam.
Egy kanálnyit kenegetett az utolsó tortillán.
Az íz egy pillanatra visszarepítette gyermekkora konyhájába.
Befogta a száját és sírni kezdett.
Nem azért, mert kudarcot vallott volna.
Hónapok óta először történt valami a várakozások szerint.
Kóstolót vitt a falusi fogadóba. A szakácsnő, Doña Remedios, szó nélkül megkóstolta a mártást.
Katalin az ajtóban várt.
– Sikerült?
-Igen.
Remedios újra megpróbálta.
–Vehetek belőle holnapi pörkölthöz. Ha szeretnéd, jövő héten beszélhetünk.
Az eladás kicsi volt. Elég volt lisztre, tűzifára és egy kis sóra.
Catalina úgy szorongatta a pénzérméket, mintha azok bizonyítanák, hogy még mindig van helye a világban.
