Néhány napon belül az utazók már azt kérdezgették, mi van Remedios pörköltjében.

Egy héttel később Ramiro megállította a bolt előtt.

– Azt mondják, eladja a paradicsomomat.

– Eladom a munkáimat.

Eltűnt a mosolya.

Katalin válaszra sem várva belépett.

Szeptemberben egy nő érkezett a városba utazóbakancsban, sötétkék ruhában, és egy számlákkal teli jegyzetfüzetet cipelve. A neve Beatriz Cárdenas volt, és egy saltillói szálloda konyháját vezette.

Megkóstoltam a szószt, amikor megálltam a fogadóban.

Másnap reggel megjelent a telken.

Végignézett a tiszta asztalokon, az edényeken, a veteményeskerten és Catalina jegyzetein. Aztán megkért, hogy kóstolhasson meg egy új ételt.

„Rendszeresen szeretnék tőle vásárolni” – mondta.

Megnevezett egy mennyiséget, amitől Catalinának egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Még nem ígérhetek sokat.

– Mennyit tudsz szállítani a minőség romlása nélkül?

A kérdés hagyta, hogy megnyugodjon.

Leültek, hogy áttekintsék a számokat. Catalina elutasított egy feltételt, amely megakadályozta abban, hogy másoknak eladjon, és gyakori fizetéseket kért, hogy anyagokat vásárolhasson.

Beatriz egyetértett.

– Ki tanított meg tárgyalni?

— A pénzhiány.

A másik nő becsukta a jegyzetfüzetet.

– Elég szigorú tanárnő.

Mielőtt elment, előleget hagyott.

Catalina háromszor is megszámolta. Aztán kivette Julian ingét a csomagtartóból, és a mellkasához szorította.

– Azt hiszem, meg tudom csinálni – suttogta.

Ez volt az első alkalom, hogy anélkül mondtam ki, hogy úgy éreztem volna, hazudok.

Míg más földek veszítettek a nedvességből, az ő parcelláján az agyag megtartott valamennyit a felszín alatt. A növényei szenvedtek, de továbbra is apró gyümölcsöket hoztak, amelyeket Catalina gondosan betakarított.

Nem voltak elegek az összes rendelésre.

Elkezdett felhasználható terményeket vásárolni más kertekből, és a falu asszonyaival dolgozott együtt.

Az első Rosario volt, egy anya, akinek a férje egy esés után rokkanttá vált. Catalina azon kapta magát, hogy varrócérnával próbálja megfoltozni fia csizmáját.

„Segítségre van szükségem” – mondta neki. „És meg is tudom fizetni.”

Rosario lesütötte a tekintetét.

– Ha szánalomból teszi…

– Azért, mert Doña Remedios szerint jobban főzöl, mint bármelyikünk.

Rosario most először mosolygott.

Aztán jöttek Elena és Pilar nővérek, valamint egy Consuelo nevű idős özvegy. Megtanulták megszervezni a szállításokat, rögzíteni a kiadásokat, és elutasítani azokat az alapanyagokat, amelyek nem feleltek meg a szabványoknak.

A pénz elkezdett áramlani a házak között, ahol az emberek hónapok óta hitelre vásároltak.

Catalina még mindig túl sokat dolgozott, de már nem mindig vacsorázott egyedül.

Mateo néha ablakot javított, miközben az anyja beszélgetett vele. Más estéken Rosario sokáig maradt, és tortillát ettek a tűzhely mellett.

A ház fokozatosan megszűnt ideiglenes menedékhelynek tűnni.

Ramiro egy délután megjelent a legjobb kabátjában.

– Azért jöttem, hogy üzleti ajánlatot tegyek.

El akarta adni neki a következő termés egy részét. Catalina hallgatott rá, módosította az árat, és követelte, hogy fizesse a szállítást.

Ramiro végül elfogadta.

Miközben beszéltek, tekintetük végigpásztázta a Saltillo számára előkészített dobozokat és az új raktár ajtaját.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ez a földdarab ennyit tud adni.

– Munkát igényelt.

-Természetesen.

Kezet fogtak.

Három nappal később Rosario a szokásos kosara nélkül érkezett meg.

– A férjem meghallott valamit a szerszámoskamrában. Ramiro egy földet vásárló férfival beszélgetett. A földtulajdonáról kérdezősködtek.

Katalin érezte, hogy egyre hidegebb lesz a szobában.

Odament a dokumentumért. Felnyitotta az asztalon, és remegő kezével kisimította a gyűrődéseket.

Megbízott az ügynökben. Annyit fizetett neki, amennyit kértek.

Mi hiányozhat még?

Esteban Roblesnek, egy ügyvédnek, egy délelőtt kellett, hogy megtalálja a problémát.

Az adásvétel megtörtént, de a helyi bejegyzési folyamat még nem fejeződött be. Az ügynököt egy soha be nem fejezett munkáért fizették ki.

– Meg tudjuk oldani – magyarázta. – Szükségem van a levelekre, a nyugtára és az eladó dokumentációjára.

Katalin mindent összehozott.

Mielőtt azonban befejezhették volna az aktát, érkezett egy kereset egy Severo Barragán nevű férfitól. Azt állította, hogy jogai vannak a földhöz, és követelte, hogy Catalinát hagyja el.

Az állítás mögött Ramiro pénze állt.

A megerősítés a saját meggondolatlanságának köszönhető.

Estefelé várta meg a bolt előtt.

– Elkerülhetjük a pert. Add át a földterületet, és folytasd ott a munkát. Fizetést fogok neked fizetni.

Katalin egy pillanatig értetlenül nézett rá.

Aztán megértette a látogatást, a termés felajánlását, a szemei ​​a ládákat számolták.

– Mindent meg akar tartani.

– Meg akarok oldani egy problémát a számodra.

– Te provokáltad.

Ramiro közeledett.

„Van tehetsége a főzéshez. Ne pazarold el arra, hogy azt hidd, felveheti a versenyt azokkal, akiknek van anyagi anyagi lehetőségük.”

Catalina késztetést érzett, hogy megüsse. Ehelyett hátrált egy lépést.

– Beszéljen az ügyvédemmel.

Elsétált, mielőtt a férfi rájött volna, mennyi erőfeszítésbe kerül, hogy talpon maradjon.

A díjak felemésztették a télire félretett pénzt.

Catalina levelet írt Beatriznak, amelyben elmagyarázta a helyzetet. Felajánlotta, hogy visszafizeti a fennmaradó előleget és felfüggeszti a megállapodást, amíg a konfliktus nem rendeződik.

Udvarias búcsúzkodásra számítottam.

Egy rövid levelet kapott.

„Nem azért vettem meg a szószodat, mert volt egy földterületem. Azért vettem, mert te tudod, hogyan kell elkészíteni. Ne keverd össze azt, amit mások vitatnak, azzal, ami valójában a tiéd. Részt veszek a meghallgatáson.”

Catalina a kandalló mellett olvasta ezeket a szavakat.