-Nem számít.

– Igen, tudom.

Néma maradt.

– Eladtam egy kis lakást Guadalajarában, amit a szüleim rám hagytak. Ebből a pénzből kifizettem a lejárt hitel egy részét, az ételt és a fizetésemet. Apád azt akarta, hogy aláírjak egy váltót. Én nem voltam hajlandó.

-Mert?

– Mert ha a bank lefoglalná a ranchot, idő előtt meghalna. És mert addigra ez lett volna az otthonom is.

– Minden fillért visszafizetek neked.

– Nem tartozol nekem pénzzel. De örökölted a jogot, hogy mit kezdj azzal, ami mások birtokában van.

Azon a napon egy héttel elhalasztottam az Altavista szerződés aláírását.

A következő néhány napban Elenával dolgoztam. 5:15-kor már az ételt pakoltam. Az első napon vízhólyagok keletkeztek; a harmadikra ​​már nem nézegettem tízpercenként a telefonomat.

Találkoztam Lourdes-szal, a könyvelővel; Saullal, aki az állatállományért felelt; és Don Efraínnal, a szomszéddal, aki tejet gyűjtött egy sajtüzemnek. Átnéztem a szerződéseket és a számlákat. A tanya nem volt érzelmi romhalmaz: szerény haszonnal járt, és tejből, zöldségekből és legelőbérlésből tartották fenn magukat.

Minden egyes szám lerombolta az egyik előítéletemet.

Elenát is elkezdtem másképp megérteni. Nem az a bizonytalan nő volt, akire a házasságunk végéről emlékeztem. Árvitatkozott a beszállítókkal, észrevett egy beteg állatot Saul előtt, és jegyzetfüzetet vezetett, amibe az utolsó liter gázolajat is feljegyezte. Amikor egy szivattyú leállt, nem várta meg, hogy valaki megmentse: szétszedte az alkatrészt, felhívta a szerelőt, és tárgyalt a javításról, miközben én alig értettem, mi romlott el.

Egyik délután az eresz alatt ettünk. A kezem be volt kötve a vízhólyagok miatt, és ő gúnyolódott velem.

–A nagy üzletembert legyőzte egy ásó.

– A befektetőimnek nem kell tudniuk.

– Eladhatnám az exkluzívot.

Nevettünk. Aztán a csend furcsa lett, túl kényelmes két ember számára, akik tizenöt évig kerülték egymást.

Egyik délután megkérdeztem Elenát:

– Soha nem mentél újra férjhez?

– Ne kezdj bele.

-Én sem.

– Ez semmit sem old meg.

-Tudom.

Két nappal később megérkezett Alonso Barragán, a szomszédos ranch tulajdonosa. Új teherautója és nagyon magabiztos mosolya volt.

„Végre megérkezett valaki, aki tényleg tud eladni” – mondta. „Már évek óta vágyom erre a földre.”

Elena kiment a pincéből.

– Nem eladók – válaszoltam.

Meglepődtem, hogy magamat hallottam.

Barragán abbahagyta a mosolygást.

– Gondolja át alaposan. Az Altavista sem akar majd vízproblémákat.

— Mit jelent ez?

– A forrás fentről ered, az én földemről. A csővezetéke átszeli a telkemet. Apáddal szóbeli megállapodás volt közöttünk.

„Nem szóban történt” – mondta Elena. „Írás is történt.”

Barragán vállat vont.

– Nos, akkor keresd meg őt.

Délután felhívtam az ügyvédemet. Megkértem, hogy vizsgálja ki az esetleges bejegyzett szolgalmi jogokat. Felkerestük apámmal együttműködő közjegyző archívumát is. A feljegyzések régiek voltak és nem digitalizáltak; napokba telne, mire megtaláljuk őket.

Mindeközben az Altavista nyomást gyakorolt ​​rám. Aláírtam egy szándéknyilatkozatot hatszázezer peso letéttel. Visszaléphetnék, de elveszíteném a pénzt.

„Mondja le” – mondtam a brókernek.

– Santiago, az hatszázezer.

Néztem, ahogy Elena dobozokat rendezget.

–Többet vesztettem már sokkal ostobább döntések miatt.

Azon az estén együtt vacsoráztunk.

– Bocsáss meg – mondtam. – Nem azért, mert elhagytam a ranchot. Azért, hogy eltűntem a házasságunkban, mielőtt eljöttem otthonról.

Elena lesütötte a tekintetét.

–Ez volt a legfájdalmasabb rész. Velem szemben ültél, és most elmész.

Nem próbáltam megérinteni őt.

– És te? – kérdezte ezután. – Tényleg soha nem alapítottál másik családot?

– Voltak kapcsolataim. Egyik sem volt tartós. Mindig találtam okot a munkára, amikor a másiknak szüksége volt rám.

Elena szomorúan felnevetett.

– Legalább felismerted a mintát.

–Tizenöt évbe és egy zöld mappába telt.

– Nem jött olcsón.

Nem volt kibékülés. De azon az estén abbahagytuk az ellenségként való beszélgetést.

Másnap reggel megnyitotta a konyhai csapot, és egy csepp víz sem jött ki belőle.

Saul futva érkezett.

– Barragán felhozott egy gépet a magasba. Elterelte a vizet.

Felmásztunk a határig. Innen egy új töltést láttunk, amely a folyómedret a birtokuk felé terelte.

Elena elsápadt.

– Víz nélkül egy hét alatt elvész a kert.

Elővettem a telefonomat.

– Ma érkeznek a csövek. Holnap egy ügyvéd és egy szakértő.

Aztán Saul a hátsó legelőre mutatott.

Fekete füstoszlop emelkedett a fenyőfák mögül.

Elena elejtette a kezében lévő mappát.

– Santiago… az nem por.

Tűz volt.

Ha ott lennél, amikor elvágták a vizet és ég a tanya, először a földet mentenéd meg, vagy keresnéd a felelőst? Döntenem kellett.

3. RÉSZ
Nem Barragánra gondoltam. A szélre gondoltam.

Szeptemberben egy száraz fűben felvillanó fény már azelőtt végigsöpörhetett a legelőn, hogy valaki befejezte volna a hívást.

„Saul, tedd át a jószágokat a kőparcellára!” – parancsoltam. „Elena, hívd a Polgári Védelmet és a szomszédokat. Hozom a traktort.”

Megragadta a karomat.

– Nem tudod, hogyan kell bánni a tűzzel mindenütt.

– Akkor harminc másodperc alatt megtanítasz.

A következő órában már nem voltunk exfeleségek, örökösök és vagyonkezelők. Olyan emberek voltunk, akik megpróbálták megakadályozni, hogy egy narancssárga vonal elérje a házat.

Elena egy víztartállyal felszerelt kisteherautót vezetett. Én egy földsávot tisztítottam meg a traktorral. Saul és két munkás vizes zsákokkal verte a széleket.