Megragadtam bő, kávéfoltos szürke polárkabátom gallérját. Éles, határozott zümmögéssel húztam le a cipzárt , ami még a haldokló repülőgép zúgása felett is hangosnak tűnt.

Lehúztam a nehéz anyagot a vállamról, és a civil álruhát az üres helyemre dobtam.

Alatta nem egy olcsó blúzt vagy egy kifakult pólót viseltem. Egy szabott, tűzálló, olívazöld Nomex katonai repülőruhát viseltem. Teljesen simult az alakomhoz, a földkerekség legellenségesebb körülményeiben való túlélésre tervezve. A bal mellkasomon, közvetlenül a nehéz zöld anyagba tűzve, egy aktív szolgálatot teljesítő haditengerészeti pilóta fényes, tömör arany szárnyai csillogtak. A fekete bőr névtáblán, amelyen az LCDR VALERIE „VALKYRIE” KERESZT állt , egy kör alakú hímzés díszelgett, amely az égbolt hierarchiáját diktálta. Egy F/A-18 Super Hornet sziluettje volt, amely egy fekete-arany rácsot metszett, szegélyezve a felirattal, amelyet az emberiség történetében csak a katonai pilóták legfelsőbb egy százaléka viselhetett:

EGYESÜLT ÁLLAMOK TENGERÉSZETI HADIFEGYVER-ISKOLA – TOPGUN OKTATÓ .

Harrison Vance felnézett a szőnyegről, kezei még mindig a csizmám közelében lebegett. Szája annyira tátva maradt, hogy az állkapcsa szinte kattanni kezdett. Vérben forgó szemei ​​kidülledtek, végigmérve a négy sor harci szalagot, a csillogó arany szárnyakat, és végül az acélos, kérlelhetetlen tekintetet, amely az oxigénmaszkom pereme fölött nézett le rá.

Harrison arcáról nem tűnt el egyszerűen a szín; az egész arcszíne egy nyitott sír beteges, áttetsző, foltos szürkévé változott. A milliárdos, aki azzal fenyegetőzött, hogy a csomagtérbe dob, egy olyan nőre nézett, aki precíziós lőszerek dobálásával keresi a kenyerét.

– T-te… – dadogta Harrison, fogai fékezhetetlenül vacogtak, hangja alig hallatszott nyikorgásként a szél zúgása felett. – Te… te egy aktív…

Átléptem remegő, szánalmas testén, mintha nem lenne több egy eldobott, ragacsos cukorpapírnál a járdán. Egyetlen szótagot sem pazaroltam rá. Előreléptem, és a tekintetem találkozott az idősebb pénztárossal, egy veterán légiutas-kísérővel, aki elfehéredett ujjpercekkel és dermedten állt a konyha válaszfala mellett.

– Pénztáros úr – a hangom úgy hasított át a bömbölő pilótafülke-riasztókon és az utasok sikoltozásán, mint egy fizikai robbanás. Nem kérdeztem, hanem parancsoltam. – A fiam bezárva marad a 8B ülésen. Ha egyetlen poggyász, egy bevásárlókocsi vagy egy utas ráesik, személyesen, jogilag és fizikailag is felelőssé teszlek. Az életeddel véded azt a fiút. Érted, amit mondok?

A pénztáros pislogott, a hangomban csengő tekintély kirántotta a döbbenetéből. – I-Igen, asszonyom! – zihálta, és ösztönösen egy merev tisztelgést hajtott végre, amilyet valószínűleg csak filmekben látott.

Megálltam a megerősített pilótafülke ajtajánál. Visszanéztem Harrisonra. Hevesen reszketett a válaszfalnak dőlve, térdét a mellkasához szorította, és nyíltan sírt a piszkos nadrágjába.

– Ülj le, csatold be az öved, és hagyd abba a gyáva sírást! – suttogtam, borotvaéles, torokhangú morgássá halkítva a hangomat, amit tudtam, hogy hall a káoszban. – És jobb, ha imádkozol ahhoz az istenhez, akiben hiszel, hogy én is olyan jó legyek ennek a nehéz madárnak a repültetésében, mint te voltál a fülembe ordításban.

Meg sem várva a szánalmas válaszát, a páncélozott pilótafülke ajtajának biztonsági paneljéhez nyúltam. Beütöttem a négyjegyű vészhelyzeti felülbíráló kódot – ezt a kódot a szövetségi pilótafülke-tisztek és a katonai pilóták ismerik –, és a vállamat a nehéz kompozit ajtónak nyomtam.

A zár nehéz kattanással oldódott ki , az ajtó hevesen befelé lendült, és azonnal jeges, százcsomós légörvény és szilánkos üvegszilánkok fogadtak, miközben a Boeing 777-es tizennyolc ezer láb magasan zuhant át, orrát egyenesen az Atlanti-óceán fekete, kavargó hullámai felé irányítva.

4. fejezet: A túlélés fizikája

Egy sikoltozó, fülsiketítő hóvihar, ónos eső és heves szél söpört végig a pilótafülkén. A bal oldali szélvédő – a kapitány oldala – teljesen szilánkosra tört, pókhálószerű, homorú rémálommá változott, amely egy törött, megerősített akrilból készült, jégeső és légköri törmelék fújta befelé.

A pilótafülke a teljes, pusztító mészárlás színtere volt. A kapitány, egy ötvenes éveiben járó, zömök testalkatú férfi, homlokán hatalmas vágásból ömlött a vér, ahol az üveg eltalálta. Teljesen előrebukva feküdt, eszméletlenül, holtsúlya erősen a kormányoszlopnak nyomódott. Testtömege fizikailag előrenyomta a repülőgép kormánykerekét, a hatalmas gépet folyamatos, helyrehozhatatlan 45 fokos zuhanásba kényszerítve.

A jobb oldali ülésen az első tiszt hevesen vacogott, törött kulcscsontját szorongatva. Félig eszméletlen volt, szeme tágra nyílt, semmit sem látott, és a sokkhatástól teljesen kitágult, oxigént szívott a maszkjából, de a kezét nem tudta a vezérlőhöz nyúlni.

„Purser, gyere be ide és segíts mozgatni!” – ordítottam a szél fülsiketítő üvöltése fölött, katonás hangomat a mellkasom mélyéről előcsalogatva.

Bemászott a fagyos pilótafülkébe. Együtt küzdve a plafonhoz szegezni akaró extrém negatív G-erőkkel, kikapcsoltuk a harcképtelen kapitány ötpontos hevederét. Megragadtam az egyenruhája váll-lapjait, egy erőteljes rántással hátrarántottam egyszáz kilós testét a parancsnoki ülésből, és a megfigyelőülésbe löktem a pilótafülke hátsó részében. A pénztáros bekötötte, hogy ne váljon halálos lövedékké.

„Menj ki, és zárd be magad mögött az ajtót!” – parancsoltam.

Belevetettem magam a bal oldali ülésbe. Még mindig meleg és csúszós volt a kapitány vérétől. Nem érdekelt. Egyetlen, begyakorolt, erőteljes csattanással bekattintottam az öveket és a vállpántokat a középső acélcsatba. Letéptem a sárga utasoldali oxigénmaszkomat, és az arcomra húztam a nehéz, gyorsan felvehető vészhelyzeti maszkot, szorosan az orrom és a szám köré rögzítve. Megnyomtam az interkom kapcsolóját, hogy lezárjam a kommunikációt, és mindkét kezemmel megragadtam a rezgő, fagyos titán bilincset.