Az érzékszervi ingerek túlterhelőek voltak, a rendszerhibák rémálmaként özönlöttek egymás után. A fő repülési kijelzőn a sebességjelző szalag 380 csomó felett üvöltött – veszélyesen közel a VMO-hoz, a maximális üzemi sebességhez, ahol a repülőgép törzse szó szerint darabokra szakadna. A digitális magasságmérő gyorsabban forgott hátra, mint egy elromlott nyerőgép:

12 000… 10 000… 8000…

„Magas légsebesség, aszimmetrikus jobbra elfordulás, teljes elektromos buszhiba a jobb oldalon, kettős hidraulikus hiba a B rendszeren” – ismételtem hangosan, olyan színtelen, kimért és érzelemmentes hangon, mint egy repülésszimulátor-oktató, aki egy rutinvizsgát osztályoz.

A repülőgép orra jobbra húzódott, mert a 2-es hajtómű égő, holtteherként funkcionált. Azonnal a középső talapzathoz nyúltam, a 2-es hajtómű gázkarját lenyomtam az üzemanyag-elzárás állásba, meghúztam a pirosan világító tűzoltó készülék T-fogantyúját, és erősen jobbra csavartam, hogy a halon-nitrogénes palackot az égő gondolába ürítsem.

A tűzjelző sivítása megszűnt. Egy probléma megoldva. Még ötven van hátra.

Visszahúztam a kormányrudat, hogy kihúzzak minket a zuhanásból. Meg sem mozdult. A farokormányokra ható aerodinamikai nyomás ekkora volt. A számítógépes trimm nem működött. Lenyúltam a jobb térdem melletti kézi bólintás-szabályozó kerékért. Szilárdan megfagyott, a zuhanás puszta fizikai igénybevételétől lefogva.

Még voltak másodperceim, mielőtt vízre szálltunk volna.

Nehéz harci bakancsomat erősen a kormánypedáloknak támasztottam, hogy erőt merítsek. Mindkét kezemmel megragadtam a kézi trimmelőkerék barázdált szélét, teljesen kikerülve a bilincset. Megfeszítettem a törzsemet, megfeszítettem az állam, és minden egyes izomrosttal a hátamban, a vállamban és a karjaimban hátrahúzódtam.

„MA NE!” – sikítottam az oxigénmaszkomon keresztül, és addig húztam, amíg éreztem, hogy az alkaromban elszakadnak az izmok.

CRACK

A mechanikus trimmkábel kiszabadult az aerodinamikus zárból. A nehéz kormánykerék hátrafelé pörgött a tenyeremben.

A háromszáz tonnás repülőgép orra azonnal reagált. Lassan, gyötrelmesen kiegyenesedni kezdett. A keletkező pozitív G-erők brutálisak voltak. Mélyen az üléspárnáknak csapódtak, a széleken elhomályosítva a látásomat. Vissza a kabinban az utasok elfojtott sikolyait hallottam, Harrison Vance-t valószínűleg a padlódeszkákhoz zuhantatta a gravitáció, ami a megmentésünkért sújtotta őket.

A betört ablakon kívül az Észak-Atlanti-óceán szürke, kavargó, erőszakos hullámai alig négyezer lábbal voltak a törzs gyomra alatt. Elég közel voltam ahhoz, hogy lássam a hullámok rémisztő fehér spirálját. De a szárnyak egyenesen álltak. Az orr emelkedett.

Beütöttem a transzponder kódját a 7700-as számra – az univerzális vészjelzésre –, és megnyomtam a kormánykereken lévő rádióadó gombot, amitől lelassultam.

„Mayday, Mayday, Mayday. Boston Center, itt a Trans-Atlantic 842. A parancsnokpilóta harcképtelen. Az első tiszt harcképtelen. Valerie Cross korvettkapitány, az Egyesült Államok Haditengerészetétől, Valkyrie hívójellel, átveszi a repülőgép parancsnokságát. A kettes hajtómű leállt és kialudt, a bal oldali szélvédő sérült. Rendkívüli üzemanyag- és szerkezeti vészhelyzetet hirdetek. Azonnali, korlátozás nélküli repülési engedélyt adok Bangorba, Maine államba.”

Két gyötrelmes másodpercig semmi más nem hallatszott a rádiófrekvencián, csak a statikus zúgás sziszegése. Aztán visszatért a légiforgalmi irányító hangja. Nem a szokásos légiforgalmi irányítás unott, gyors ritmusa volt; egy áhítattól és az azonnali engedelmességtől remegő hang.

„…Roger, Valkyrie. A Boston Center mindent lemásolt. A teljes keleti partvidék a tiéd. Engedélyezett a közvetlen Bangorba áramlás. A leereszkedés a pilóta belátása szerint lehetséges. Isten veled, parancsnok úr.”

A maradék bal oldali motort maximális folyamatos tolóerőre járattam, bal lábamat a kormánylapátra támaszkodva küzdve az erős perdülettel. Stabilak voltunk. Repültünk.

Hirtelen egy gyenge, remegő kéz nyúlt át a középkonzolon. Az első tiszt kinyitotta a szemét, és gyengén köhögött a maszkja mögött. Remegő ujját felemelve a karom fölött a felső motorkijelző képernyőjére mutatott.

– Parancsnok… – rekedten szólt, hangja új, rémisztő kétségbeeséssel telt meg. – A keresztirányú adagolószelep… az elektromos túlfeszültség beszorította. A maradék repülőgép-üzemanyagot közvetlenül a lemerült hajtóműbe öntjük. Nyolc perc siklóidőnk van még… és Bangor ködbe burkolózik, a látási viszonyok pedig abszolút nullák.

5. fejezet: Leszámolás az aszfalton

„Ötven láb… negyven… harminc… jobbra sodródás… egy kis kormánylapát…”

Halkan, ritmikusan suttogtam magamban, egy mantrát, aminek az volt a célja, hogy teljesen elválassza az agyamat a véráramot elárasztó adrenalintól. A vakító, fagyos szürke köd teljesen elnyelte a pilótafülkét. A széttört szélvédőn kinézni olyan volt, mintha egy tömör, nedves betonfalba bámulnánk. Egy nehéz, megrongálódott fém vitorlázó repülőgép voltunk, amely egyetlen, sercegő motoron zuhant az égen keresztül, ami a Jet-A utolsó füstjét szívta ki a tartályokból.

Kizárólag a fő repülési kijelző zölden világító mutatói és digitális konzoljai szerint repültem. Egy átlagos polgári légitársasági pilótának egy nyers adatokkal rendelkező műszeres leszállórendszerrel (ILS) történő megközelítés végrehajtása egy sérült széles törzsű repülőgépen, nulla látótávolság mellett, szinte lehetetlen, karrierjét véget vető rémálom volt.

Egy nő számára, aki egy évtizedet töltött azzal, hogy huszonötmillió dolláros F/A-18-as vadászgépeket landoljon egy nukleáris repülőgép-hordozó billegő, hánykolódó fedélzetén a Perzsa-öböl közepén hajnali kettőkor, holdfény és rádióhívások nélkül… egyszerűen kedd volt.

„KÉSZÜLJ! KÉSZÜLJ!” – vakkantotta mechanikusan a talajközelség-figyelmeztető rendszer.

CSIKOR

A nehéz, többkerekű főfutómű brutális, tökéletes precizitással súrolta a Bangor Nemzetközi Repülőtér 33-as kifutópályájának nedves aszfaltját . Nem vártam meg, amíg az orrkerék leereszkedik. Azonnal beletapostam a nehéz differenciálmű lábfékeibe, manuálisan kihúztam a szárny spoilereit, és maximális fordított tolóerőt adtam meg az egyetlen bal oldali motoron. A repülőgép hevesen rázkódott, küzdött az aszimmetrikus fékerővel, de én a középvonalban tartottam a bakancsomat a kormánylapátra rögzítve.