1. RÉSZ

Azon az estén, amikor Álvaro Montes egy másik nőnek adta át terhes felesége ágyát, még mindig volt képe rámosolyogni, és azt mondani, hogy „egy kis kellemetlenség erősíti a jellemet”.

Lucía Ferrer válasz nélkül nézett rá.

Épp egy szilveszteri vacsoráról jöttek el Sevillában, és a kabátja alatt még mindig egy elefántcsont színű, apró virágokkal hímzett kismamaruhát viselt. Hét hónapos terhes volt. Fájt a bokája, égett a háta, és az orvos ragaszkodott hozzá, hogy ne álljon sokáig.

Álvaro tudta ezt.

Marina Roldán, akit a Montes család „az élet adta nővérnek” nevezett, szintén tudta ezt. Miután gyermekként elvesztette szüleit, Marina Álvaro édesanyjának házában nőtt fel. Nem voltak vérrokonok, de évekig mindannyian ugyanazt a mondatot ismételgették: „Olyanok, mint a testvérek.”

Lucía megtanulta, hogy a „testvérként lenni” kifejezést túl sok minden igazolására használják.

A Sevillából északra tartó különvonaton két különálló priccs volt lefoglalva, Montes vezetéknév alatt. Lucía azt feltételezte, hogy az egyik az övé, a másik pedig Álvaróé. Felszálláskor azonban rájött, hogy Marina már az egyik ágyra tette a bőröndjét.

– Marina nagyon szédül a rendes helyeken – magyarázta Álvaro. – Elmehetsz egy ideig a hallba, amíg valami felszabadul.

-Egy időre?

– Ne kezdd, Lucia. Mindannyian fáradtak vagyunk.

Marina gyakorlott finomsággal sütötte le a szemét.

– Borzasztóan érzem magam. De a szédülésemmel… tudod.

A kalauz megerősítette, hogy nincsenek más ágyak. És Madridig nem is voltak szabad ülőhelyek. Csak egy kis hely volt a kocsi belső ajtaja mellett, egy lehajtható üléssel, amelyet el kellett hagyni, amikor a személyzet áthaladt rajta.

Álvaro megigazította a sálját, becsukta a kabin ajtaját, és mielőtt eltűnt, hozzátette:

– Ne csinálj ebből nagy ügyet. A baba is profitál majd egy kevésbé törékeny anyából.

Lucia szúrást érzett a gyomrában.

Nem a fájdalomtól.

Az érthetőség kedvéért.

Hét éven át beadta a derekát, hogy senki ne vitatkozhasson. Még a lámpákat is Marinának engedte, mert Álvaro azt mondta, hogy „jobb szeme” van. Három ultrahangvizsgálatra is egyedül ment el, mert Álvaro „elrendezte a dolgokat” Marinával. El kellett viselnie anyósa vicceit arról, hogy milyen féltékeny tud lenni egy terhes nő.

És mégis, még mindig arra gondoltam, hogy talán túlzok.

A vonat továbbment a sötétben. Lucía az ajtónál maradt, egy fémrúdba kapaszkodva. Húsz perccel később rezegni kezdett a mobiltelefonja.

Álvaro volt az.

„Marina húslevest akar. Amikor megállunk Madridban, menj ki, és vegyél valami meleget. Megpróbálunk aludni.”

Lucia kétszer is elolvasta az üzenetet.

Aztán a hasára tette a kezét.

A baba megmozdult.

Aztán valami furcsa történt: a megaláztatás már nem fájt neki.

Hideg lett tőle.

Szükséges.

23:48-kor a vonat befutott a Madrid-Chamartín állomásra. Lucía leszállt a peronra.

Nem húslevest keresett.

Soha nem ment vissza.

Látta, ahogy az ajtók becsukódnak, és nézte, ahogy a vonat elhajt Álvaróval és Marinával abban a két ágyban alszanak, amelyekről úgy döntött, hogy többet érnek nála.

Amikor a piros lámpák eltűntek, Lucia megnyitotta a bank alkalmazását, és letiltotta a személyes számlájához kapcsolódó kártyákat.

Aztán belépett a Montes Exports portálra.

A céget Álvaroról nevezték el.

De a tőke, a garanciák és a részvények 61%-a Lucíáé volt.

És mielőtt a vonat megérkezik Leónba, mindenkinek emlékeztetni fogja, hogy ki fizette valójában az utat.

2. RÉSZ

00:17-kor Lucía felhívta ügyvédjét, Clara Méndezt.

—Aktiválja a kék fájlt.

Klára néhány másodpercig hallgatott.

Az akta 6 hétnyi bizonyítékot tartalmazott: hotelszámlákat, Marinába történő transzfereket, egy megosztott tabletről visszaszerzett törölt üzeneteket, valamint egy két fő részére szóló lisszaboni foglalást, amelyet Álvaro írt alá az egyik állítólagos üzleti útja során.

„Hol vagy?” – kérdezte Klára.

– Chamartínban. Még mindig a vonaton vannak.

–Akkor ne vegye fel a hívásokat. Küldök Önnek egy autót és az első gépet Asztúriába.

A telefon ismét rezegni kezdett.

Álvaro: „Hol a fenében vagy?”

Egy újabb üzenet.

„A kártyák nem működnek.”

És még egy.

„Lucía, ne csinálj semmi őrültséget!”

Nem válaszolt.

1:05-kor felhívta Don Julián Montest, Álvaro nagyapját és a családi vállalkozás tiszteletbeli alapítóját.

– Előbb érkezem a birtokra, mint az unokád. Csak egyet kérek: senki ne koccintson a házasságomra, amíg meg nem hallasz beszélni.

Az öreg nem kérte a telefont.

– Megvárlak.

6:40-kor Lucía felszállt Madridból. Miközben a gép átszelte a szürke eget, végre kiválasztotta a fiuknak azt a nevet, amelyet Álvaro korábban elutasított.

Mateo.

Pont mint a saját nagyapja.

Leszállás után Clara elküldött neki egy utolsó dokumentumot: egy banki felhatalmazást Lucía aláírásával, amit soha nem írt.

Ez már nem csak érzelmi árulás volt.

Valaki megpróbálta megérinteni az egyetlen dolgot is, amit Lucia a fia védelmére épített.

3. RÉSZ

A Montes birtok Llanes külvárosában feküdt, egy borostyánnal borított kőfal mögött. Lucía hét karácsonyt töltött ott, és hallgatta, ahogy mindenki Álvaro „vállalkozói tehetségét” ünnepli.

Senki sem említette, hogy az első hitelkeretet egy jaéni ipari épület biztosította, amelyet Lucía örökölt. Azt sem, hogy az első franciaországi szerződéseket a nagyapjának köszönhetően kötötte, vagy hogy két ingatlant adott el, hogy fizetéseket tudjon fizetni, amikor a cég majdnem csődbe ment.

Álvaro volt az arc.

Lucia volt a föld.