– Mindig is ez volt, nem igaz? A pénz.

Lucia lassan megrázta a fejét.

– Még mindig nem érted.

A szertartás elkezdődött.

Adrián felment a színpadra, és megpróbálta visszanyerni a mosolyát.

– Tizenhárom évvel ezelőtt támadt egy ötletem, amely megváltoztatta az orvosi felszerelések szállításának módját…

Lúcia lehunyta a szemét.

Újra.

Ugyanaz a hazugság.

De ekkor Teresa felkelt.

Felvett egy mikrofont.

– Mielőtt folytatnánk, helyesbítenünk kell valamit.

Adrian mozdulatlan maradt.

Teresa Luciára nézett.

– A ma este díjazott technológiai architektúrát nem Adrián Vega alkotta meg.

Aztán kimondta a nevet, amelyet évekig nem sikerült kitörölnie.

—Eredetileg Lucía Serrano fejlesztette ki.

3. RÉSZ

Olyan hirtelen lett a csend, hogy még a tányérra hulló kanál csörgését is hallani lehetett.

Mindenki Luciára nézett.

Üzletemberek.

Újságírók.

Kórházvezetők.

Befektetők.

Olyan emberek, akik éveken át rázták Adrian kezét, gratulálva neki egy olyan ötlethez, amit soha nem tervezett.

Lucia valami váratlant érzett.

Nincs megelégedettség.

Szomorúság.

Mert a nevét ott hallani normálisnak kellett volna lennie.

Soha nem lett volna szüksége nyilvános megaláztatásra, válásra és egy mappányi dokumentumra ahhoz, hogy valaki elismerje a munkásságának létezését.

Adrian megragadta a mikrofont.

– Alarcón asszony egy rendkívül bonyolult szerződéses viszonyt egyszerűsít le.

Terézia nem emelte fel a hangját.

— Az alapítvány áttekintette a dokumentumokat.

—Régi dokumentumok.

—Jelenlegi dokumentumok.

Adrian azonnal Sebastiant kereste.

– Ez a Cruz Capitaltól származik. Csökkenteni akarod a cégem értékét, mielőtt megveszed.

Sebastian még néhány másodpercig ült, mielőtt felállt.

– Nem fogjuk megvenni.

Adrian arca mozdulatlan maradt.

-Mint?

– A javaslatot ma reggel visszavonták.

Mormogás futott végig az asztalok között.

Blanca úgy nézett Adriánra, mintha most vette volna észre, hogy a cipője alatt a talaj mégsem olyan szilárd, mint amilyennek látszik.

– Van egy szándéknyilatkozatunk – erősködött Adrian.

—Nem kötelező érvényű.

– Tíz hónapja tárgyalunk.

– És ez alatt a 10 hónap alatt elmulasztotta megemlíteni, hogy a cége fő eszköze külső szellemi tulajdontól függ.

Adrián Lucíára mutatott.

– Az ő szavára alapozva eldobsz egy több millió dolláros üzletet?

Lucia lassan felkelt.

A baba erőteljesen mozgott benne.

– Szavamra nem mondom.

Elővette az eredeti jogosítvány másolatát a táskájából.

– Az aláírásod miatt.

Néhányan elfordították a tekintetüket.

Mások diszkréten elkezdték elővenni a telefonjukat.

Adrian lelépett a színpadról.

– Lucía, gondold meg jól, mit csinálsz.

Figyelte, ahogy közeledik.

Évekig működött ez a kifejezés.

Akkor használta, amikor a nő újra részt akart venni a megbeszéléseken.

Amikor azon vitatkozott, hogy miért tűnik el a neve a prezentációkból.

Amikor megkérdeztem, hogy a sajtó miért nem tudott a Nexo Predictivo létezéséről.

„Gondold meg alaposan, hogy mit csinálsz.”

Mindig ugyanazt jelentette:

Ne bonyolítsd az életemet.

Azon az éjszakán leállt a működése.

– Már hónapok óta gondolkodom rajta.

– Vállalati bosszúhadjáratot csinálsz a válásunkból.

Lucia érezte, hogy valami kihűl benne.

– A válás azért történt, mert úgy döntöttél, hogy másik kapcsolatot kezdesz, miközben én a fiunk szobáját rendezgettem be. Ez azért történt, mert évekig olyan technológiát használtál, amiről tudtad, hogy nem kizárólag a tiéd.

Blanka elsápadt.

Az újságírók már nem is tettették a diszkrétséget.

Adrian lehalkította a hangját.

– Meg tudjuk ezt oldani.

-Igen.

-Négyszemközt.

– Évekig próbálkoztam magánúton.

Nem válaszolt.

A szertartás röviddel ezután véget ért.

Az alapítvány hivatalosan „programátszervezést” jelentett be.

A valóságban senki sem folytatta a normális vacsorát.

Lucíát ügyvédjével, Clara Montesszel, Teresával és Sebastiánnal együtt a szálloda egyik irodájába vitték.

Adrian 15 perccel később lépett be.

Kizárólag.

Blanka eltűnt.

Becsukta az ajtót.

-Mennyi?

Lucia összevonta a szemöldökét.

-Hogy?

– Mondd meg, mennyit kérsz.

– Nem akarok tőled semmit venni.

— 5 millió.

Lúcia hallgatott.

—8.

Sebastian a karját az asztalra fektette.

– Csak rontasz a helyzeten.

– Nem hozzád beszélek.

Adrián ismét Luciára nézett.

– 10 millió. Ön aláír egy teljes átruházási szerződést, mi kijelentjük, hogy az egész egy történelmi félreértés volt, és vége.

Lucia mély fáradtságot érzett.

Tizenegy éve volt férjnél azzal a férfival, és hirtelen megértett valamit, amit sokkal korábban észre kellett volna vennie.

Adrian úgy gondolta, hogy mindennek ára van, mert ő maga is éveket töltött azzal, hogy így mérje fel a világot.

– A nevem akarom.

Adrian pislogott.

-Hogy?

– A nevem.

– Mindez az elismerésért?

– Nem. Mindez azért, mert évekig úgy döntöttél, hogy a munkám létezhet nélkülem is.

Adrian széttárta a karjait.

– Nem akartál lelepleződni.

– Nem akartam interjúkat, amíg apám beteg volt.

– Soha nem jöttél el az eseményekre.

– Elkísértem a kórházba.

– Eltávolítottad magad a cégtől.

– Ideiglenesen visszavonultam a közélettől. Nem adtam ingyen az állásomat.

Adrian az ablakhoz lépett.

Lent a Földközi-tenger sötét és nyugodt volt, közömbösen a benne kibontakozó katasztrófával szemben.

–Én építettem a Vega Saludot.

Lúcia bólintott.

-Igen.

Megfordult, meglepetten.

– Szerződéseket kaptam.

-Igen.

– Sofőröket, értékesítőket és elemzőket vettem fel.

-Igen.

– Mindent kockáztattam.

-Is.

– Akkor hagyd abba azt a beszédet, mintha kiraboltam volna egy egész céget.

– Soha nem mondtam ilyet.

Adrian hallgatott.

Lúcia közeledett.