1. RÉSZ
Elisa Serrano megtudta, hogy mostohája átadta őt egy adósság kiegyenlítésére, amikor Don Laureano Ceballos megmutatta neki a város főterén, és mindenki előtt kijelentette, hogy ez a 19 éves lány „része a megállapodásnak”. 1907-et írtunk, egy durangói hegyvidéki városban, ahol szinte senki sem mert vitatkozni Ceballos bankjával.

Beatriz, Elisa mostohája, egy kis táskát tartott 60 dollárral, és kerülte a mostohalányára nézést. Inés, a 15 éves lánya, könnyes szemmel állt mögötte.

– Ne csinálj belőle nagy ügyet – mormolta Beatriz. – Dolgozni fogsz. Ennyi az egész.

– Kinek dolgozni?

A tér morajlása elhalt, ahogy egy szekér gurult lefelé a hegyi úton. Mateo Rivas vezette, a farmer, akit mindenki Encinal Nyomorékának hívott. Egy sebhely éktelenkedett a fülétől az állkapcsáig, a bal lába pedig elmerevedett egy régi golyótól. Mindenki hallotta, hogy három embert ölt meg, és hogy egyedül él, mert egyetlen tisztességes ember sem bírja elviselni.

Mateo nehezen ment le, Beatrizre, majd Elisára nézett.

– Azt üzente, hogy egy fiatal nőnek menedékre van szüksége a fagyok előtt. Azt mondta, nagykorú és munkát keres.

Beatriz elmosolyodott.

– És itt van. Tud főzni, varrni és állatokkal bánni. Már megkaptad, amiben megállapodtunk.

Mateo a zacskóra nézett. Aztán Beatriz ujjai köré fonta az érméket, és a mellkasához nyomta a kezét.

– Nem veszek embereket.

– Ne légy nevetséges – felelte Beatriz. – Senki sem veszi be.

– Akkor hagyd abba, hogy úgy beszélsz róla, mintha egy öszvér lenne.

Senki sem védte meg, mióta az apja két évvel ezelőtt meghalt.

Mateo felé fordult.

„Van egy faházam, egy istállóm, 35 szarvasmarhám, lovaim és egy gyümölcsösöm, amit ez a szakasz már nem enged gondozni. Ha jönni akarsz, kapsz fizetést és egy ajtót, amit belülről bezárhatsz. Ha holnap el akarsz menni, elmehetsz holnap. A te döntésed.”

Elisa Inésre nézett. A lány lépett egyet, de Beatriz megragadta a vállát.

– Bocsáss meg – zokogta Inés.

– Ezt nem te csináltad.

Elisa beszállt a kocsiba, de Don Laureano kifogástalan mellényében és mindenkit elhallgattató mosollyal jött ki a bankból.

„Egy dolgot tisztázni kell. A lány elhunyt apja adósságot hagyott maga után. Beatriz asszony a tőle telhető legjobban törleszti. A megállapodás szerint Elisa munkáját kellett volna erre az adósságra fordítani.”

Elisa elsápadt.

– Engem használtál fel, hogy fizessek neki?

Beatriz nem válaszolt.

Don Laureano vállat vont.

– Az adósságok nem tűnnek el az érzelgősség miatt.

Mateo ismét leszállt a kocsiról.

– Azt mondod, hogy egy felnőtt nő kezes egy olyan kölcsönért, amit soha nem írt alá?

– Azt mondom, hogy mindenki elfogadta a feltételeket.

Matthew körülnézett az embereken. Senki sem nézett a tekintetébe.

– Nos, mindenki elfogadott egy darab szemetet.

Don Laureano abbahagyta a mosolygást.

– Vigyázz, Rivas!

„Ha pénzzel tartozik, vezesse bíró elé. Ha Mrs. Beatriz tartozik pénzzel, tegye ugyanezt. De Elisa nem föld, jószág vagy váltó. És ha megpróbálja megérinteni, egészen Durangóig elmegyek, és mindenkinek elmondom, hogyan működik ez a bank.”

Ceballos hátralépett, de mielőtt visszatért volna a padhoz, suttogta:

– Nem tudja, kinek az érdekeit sérti.

Matthew hangoskodás nélkül válaszolt.

– Gondolom, majd megtudom.

A hegyekbe vezető úton Elisa sírt, miközben a falu eltűnt a fenyőfák mögött. Mateo nem kérte, hogy nyugodjon meg, vagy ígérje meg, hogy minden rendben lesz. Csak csendben vezetett.

Amikor végre meg tudott szólalni, megkérdezte, miért küldte a pénzt anélkül, hogy ismerte volna.

– Mert az üzenet azt mondta, hogy valaki hajléktalanná válik, mielőtt beköszönt a hideg idő – válaszolta. – Tudom, mit jelent, ha nincs hová menni.

Miután megérkezett a tanyára, Mateo átadta neki a faházat, és beköltözött az istállóba. Megtanította neki fejni, kerítést ellenőrizni és sérült patát kezelni. Soha nem nyúlt hozzá engedély nélkül. Soha nem sértegette, ha hibázott. A hatodik napon Elisa azon kapta magát, hogy énekel, miközben gyomlál a kertben.

A 8. napon 3 versenyző érkezett.

Elisa felismerte Hilario Nájerát, Don Laureano művezetőjét. A másik kettőnél látható pisztoly volt.

– A lányért jöttünk – mondta Hilario. – Don Laureano aggódik a hírneve miatt. Egy fiatal, egyedülálló nő, aki egy gyilkossal él együtt, kérdéseket vethet fel.

– Nem megyek – felelte Elisa, mielőtt Mateo megszólalhatott volna.

Hilario elmosolyodott.

– Akkor talán a védelmeződnek érdemes lesz megfontolnia a dolgot. Don Laureano azt is szeretné, ha üzenetet vinnék át ezekről a földekről.

Mateo mozdulatlan maradt.

– Vigyél neki egyet ezekből tőlem. Mondd meg neki, hogy tudom, mi van a tölgyfa alatt.

Hilario mosolya eltűnt.

És Elisa a brigádvezető arcáról megértette, hogy Mateo az imént érintette a titkot, amelyért valaki hajlandó volt elpusztítani őket.

Ha Elisa helyében lennél, Mateóval maradnál? Mondd el nekünk, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Azon az estén, a tűz mellett, Mateo elmagyarázta, amit Hilario túl gyorsan megértett. Évekkel ezelőtt egy mérnök, aki terveket készített a kormánynak, ezüstöt talált a hegység alatt. Az ér átszelte az északi legelőt, több kisebb birtokon is keresztül folytatódott a völgyben, és egyenesen Mateo tanyája alatt haladt el.