„Nem lehet gyereke” – mondták… mígnem egy magányos, ötgyermekes hegyi ember őt nem választotta

1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Rogelio Serrano a plébánia fele előtt bejelentette, hogy nem fog „száraz” nőt venni feleségül, Jacinta Valdés megértette, hogy Santa Lucía del Pinarban a kegyetlenség mindig talált egy padot az oltár közelében. Huszonhat éves volt, és amióta a láz majdnem megölte 19 éves korában, az orvos biztosította róla, hogy soha nem lesznek gyermekei. Rogelio felbontotta az eljegyzést, nagynénje abbahagyta a keresztelőkre való meghívást, és Don Laureano boltjának vásárlói kávézás közben beszéltek róla, olyan szánalommal, ami jobban fájt, mint egy sértés.

– Gyermekek nélküli háznak nem kell feleség – motyogta Doña Elvira egy kedden, elég hangosan ahhoz, hogy Jacinta is hallja.

Jacinta folytatta a pult takarítását. Aztán megszólalt a csengő, és belépett Valentín Robles, a Sierra Madre-ban magasan élő favágó, fenyő- és füstszagú kabátba burkolózva. Mögötte öt gyerek jött: a 13 éves Mateo a 10 éves Luzt védte; a 7 éves Chuy dacosan nézett mindenre; a 3 éves Tomás az apja lábába kapaszkodott; a 2 éves Nicolás pedig a férfi mellkasára terített kendőben aludt.

Isabel, Valentín felesége, a legkisebb gyermek születése után meghalt. Sokan azt hitték, hogy gazdag rokonaihoz adja a gyerekeket, de elvitte őket a hegyekbe, és soha többé nem kért segítséget. Az öten foltozott ruhát viseltek, és régi kosz borította őket, olyan, amit a hideg víz nem tudott lemosni. Doña Elvira befogta az orrát. Jacinta valami mást is látott: Mateo a saját kesztyűit osztotta szét a testvérei között, Luz egy darab tortillát rejtegetett Tomásnak, Chuy pedig az ajtót őrizte, készen arra, hogy meneküljön, ha bárki megpróbálná szétválasztani őket.

„Szükségem van 45 kiló lisztre, 5 kiló cukorra, sóra, kávéra és arra a doboz mentolos cukorkára” – mondta.

Jacinta elkészítette a rendelést, és adott minden gyereknek egy cukorkát. Nem színlelt gyengédséget, és nem próbálta meg megérinteni őket. Csak arra figyelmeztette Mateót, hogy takarja el a kisfiú kezét. Valentin úgy figyelte, mintha egy gerenda erejét tesztelné.

Mielőtt elindult, egy hirdetményt tűzött a táblára: „Feleséget keresek. Tudnia kell dolgozni, bírnia kell a hideget, és nem szabad félnie 5 gyermek nevelésétől. Indulás: péntek délben.”

A hír lángba borította a várost. A csütörtöki összejövetelen ambiciózus anyák egy adósságmentes fakitermelési koncesszió özvegy tulajdonosa felé taszigálták lányaikat. Amalia Cortés, a kedvenc, mindenkiért mosolygott, miközben megcsípte Chuyt, amiért ellopott egy sütit. Valentin látta a gesztust, elhúzódott tőle, és a sarokba lépett, ahol Jacinta asztalterítőket javított.

– Azt mondják, nem lehet gyereked.

Jacinta felemelte az arcát, fájdalmasan és dühösen.

–Igazauk van. Ha tenyészkancát keresel, csak az idődet vesztegeted velem.

„Már öt van. Isabel elvérzett, miközben ők egy ajtó mögött hallgatóztak. Nem akarom, hogy még egy nő haljon meg amiatt, hogy gyerekeket szül nekem.”

A nappaliból kiszűrődő zaj mintha elhalkult volna. Valentin arcán nem látszott szánalom, és ez jobban nyugtalanította Jacintát, mint maga a lánykérő. Nem arról beszélt, hogy megmenti, vagy szívességet tesz neki. Kegyetlen életet ajánlott neki, de egy olyan helyet is, amit senkinek sem lenne joga elvenni tőle.

– Szóval, mit akarsz?

– Egy partner, aki nem törik meg. Láttam a kezeidet, Jacinta. Kérgesek. A gyerekeimnek erre van szükségük, nem üres ígéretekre vagy hamis mosolyokra. Holnap délben indulok. Ha egy olyan családot szeretnél, amelynek most szüksége van rád, gyere a bíróságra.

Másnap reggel Jacinta becsomagolta anyja három ruháját, két szoknyáját, egy pár csizmáját és a palacsintasütőjét egy bőröndbe. Remedios nagynénje elállta a kijáratot, kijelentve, hogy egy ilyen házasság erőszakkal vagy egy hóba temetett sírral végződne.

– Inkább kockáztatom meg, hogy ott haljak meg, ahol szükség van rám, mint hogy ott maradjak eltemetve, ahol megvetnek.

Don Laureano kétségbeesetten szólt rá; Rogelio illetlenül. Mindenki tekintete alatt átsétált a városon, és Valentint egy szekér mellett találta, amelyet két hatalmas öszvér húzott. A gyerekek zsákok és takarók között vártak. Mateo nem mosolygott, de félreállt, hogy helyet csináljon neki. Ez az apró gesztus volt az egyetlen üdvözlés, amit kapott.

A polgári bíró sietve elolvasta az iratokat. Valentin vasgyűrűt húzott Jacinta ujjára, és egyikük sem ígért szerelmet; munkát, tiszteletet és azt ígérték, hogy nem hagyják el a gyerekeket. Távozáskor egy elegáns öregember állt meg a szekeret. Don Severiano Arriaga, Isabel apja, egy felügyeleti jogról szóló kérelmet vetett Jacinta térdére.

„Az a férfi hagyta meghalni a lányomat” – mondta. „Májusban elveszem tőle az öt gyermekét, és bebizonyítom, hogy felvásárolt egy steril nőt, hogy eltussolja a bűnét.”

Valentin elsápadt. Jacinta a férje aláírására nézett egy nyilatkozat alján, amiről soha nem beszélt vele.

Felmennél vele ezután? Kommentelj, oszd meg a történetet, és keresd meg a 2. részt a hozzászólásokban.
2. RÉSZ
A szekér emelkedni kezdett, miközben Santa Lucía eltűnt a jeges köd alatt. Jacinta nem szólt semmit, amíg az út ki nem üresedett.

– Szólnia kellett volna a perről, mielőtt összeházasodtunk.

– Igen – ismerte el Valentín. – Severiano elutasította Isabelt, amiért engem választott. Most az egyetlen fia meghalt, és az én gyerekeimet akarja örököseinek. Azt mondja, hogy meg tudtam menteni őt.

– Képes voltál rá?