„Nem lehet gyereke” – mondták… mígnem egy magányos, ötgyermekes hegyi ember őt nem választotta

–A szülés egy viharban kezdődött. A híd lerombolódott. Isabel arra kényszerített, hogy maradjak, hogy megmentsem Nicolást. Amikor Mateo már nem lélegzett, segítséget keresett. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem találta meg.

Jacinta már majdnem követelte, hogy tegye le. Ekkor Nicolás köhögni kezdett, és elkékült a hidegtől. Felmászott hátra, széttárta a kabátját, és a fiút a mellkasához ölelte. Ahogy érezte, hogy a fiú lélegzete lelassul, megértette, hogy gyűlölheti Valentin megtévesztését anélkül, hogy elhagyna öt ártatlan gyermeket.

A kunyhó masszív volt, de belül egy függő temetés jelenetére emlékeztetett: zsíros tányérok, nedves ruhák és sár a padlón. Jacinta letette a ládát, begyújtotta a kályhát, és parancsokat adott. Három óra múlva forrt a víz, Mateo havat hordott, Valentín pedig panasz nélkül súrolta a deszkákat. Hat napon át mosták a takarókat, égették a fertőzött matracokat, és szemétkupacokat távolítottak el. Jacinta Isabel ruháját egy ládában találta, de hozzá sem nyúlt. Letakarta egy tiszta lepedővel, és megkérte Luzt, hogy válassza ki, hová teszi. A lány megértette, hogy ez a nő nem azért jött, hogy kitörölje az anyját.

A gyerekek hetekig tesztelgették. Luz ételt rejtegetett; Chuy a frissen elmosogatott edényeket koszolta össze; Mateo pedig őrként figyelte minden mozdulatukat.

– Te nem vagy az anyánk – köpte oda, amikor Jacinta mindenkit leültetni kényszerített az asztalhoz. – Te egy olyan nő vagy, akit apa azért kapott el, mert senki másnak nem kellett.

–Igazad van: nem vagyok Isabel, és soha nem fogom megpróbálni kitörölni. De amíg itt élek, senki sem fog a földön enni, és senki sem fog a hidegben aludni. Utálhatod, hogy teli gyomorral ülök le.

Mateo egy csapásra várt, ami sosem jött el. Végül leült. Aznap este Jacinta szó nélkül egy plusz adag ételt tett a tányérja mellé.

A bizalom apró gesztusokból fakadt. Tomás abbahagyta a bujkálást, amikor Jacinta megtudta, hogy csak egy fakanalat szorongatva alszik, ami Isabelé volt. Nicolás elkezdte keresni, amikor éhes volt. Soha nem követelte, hogy Mamának szólítsák; akkor is odajött, amikor sírtak. Amikor Chuy egy sziklába súrolta a térdét, Jacinta rummal kitisztította a sebet, és összevarrta, miközben Jacinta az olajlámpa lángját nézte. Utána kávét adott neki tejjel.

– Bátor vagy, de legközelebb vigyázz, hogy hova lépsz. Nincs egy filcem sem.

Attól kezdve Chuy kérés nélkül vitte a tűzifát. Luz beszélt, miközben mindketten krumplit hámoztak.

–Anya egy dalt énekelt egy sárga kanáriról.

Jacinta dúdolni kezdte. Luz a szoknyájában sírt, ő pedig a haját simogatta.

–Van itt hely hiányolni őt.

Valentin figyelte, ahogy a ház visszanyeri melegét. Egyik este egy tál langyos vizet tett az asztalra, és megfogta Jacinta kicserepesedett kezét. Lassan megmosta őket, miközben a ronggyal végighúzta a vaskarikát.

– Nem azért hoztalak ide, hogy halálra dolgozd magad.

– A munka nem tűnik el attól, hogy figyelmen kívül hagyjuk.

– De most már együtt visszük.

Ez volt a legbensőségesebb ígéret, amit valaha tettek. Jacinta nem húzta vissza a kezét.

Február éhséget és farkasokat hozott. A krumpli megpuhult, a szárított hús megfogyatkozott, és a hó befedte a csapdákat. Jacinta csökkentette a saját adagját, amíg Valentín fel nem fedezte. Szemrehányás nélkül levágta a tortillát, és a felét otthagyta Jacinta tányérján. A gyerekek is ugyanezt tették. Senki sem evett eleget, de soha többé egyikük sem éhezett egyedül. Egy hóviharban a két öszvér kétségbeesetten rúgott a fészerben. Nélkülözhetetlenek voltak a fa szállításához és az élelem vásárlásához. Valentín kiment a puskájával; röviddel ezután két lövés dördült, majd egy kiáltás.

Jacinta felkapta a puskát, megparancsolta Mateónak, hogy torlaszolja el az ajtót, és átvágott a havon. Valentínt a földön találta; az egyik farkas a karjába kapaszkodott, a másik pedig a torkára készült ugrani. Jacinta a csövet egy oszlopnak támasztotta és lőtt. Az ugró állat elesett; Valentín a kését beledöfte a harapósba.

– Megmondtam, hogy csukd be az ajtót – lihegte.

– És megmondtam neki, hogy ne menjen ki egyedül.

Visszavitte, de a csípés elfertőződött. Jacinta 15 éjszakán át kendőket használt a lázának csillapítására, gyógyteákat adott neki, és gondoskodott a gyerekekről. Mateo fát aprított, Chuy vizet hordott, Luz pedig a kicsikre vigyázott. Már nem hat óvatos túlélőről volt szó: egy családról, amely egy nő köré gyűlt, aki nem volt hajlandó elveszíteni őket.

Amikor Valentin kinyitotta a szemét, Jacintát találta az ágya mellett aludni, még mindig a kezét fogva.

– Maradtál.

– Megígértem, hogy nem adom fel.

Bütykeivel ajkához érintette az ujjperceit. Mielőtt megszólalhatott volna, kopogtak az ajtón. Don Severiano és két vidéki rendőr várakozott odakint ideiglenes házkutatási paranccsal.

– Valentin cselekvőképtelen – jelentette be az öregember. – Ma magammal viszem az unokáimat.

Mateo Jacinta elé állt, és egy szót kiáltott, amit korábban soha nem engedett meg neki:

„Anya, ne hagyd, hogy elvigyenek minket!”
3. RÉSZ
Jacinta széttárta a karját, és az öt gyerek mögé gyűlt. Nem emelte fel a puskát, és nem is könyörgött. Az égre mutatott, ahol a hó elmosta a nyomokat.

„Ha ma megpróbálod lelőni őket, Nicolás nem fogja élve kijutni. A parancs a biztonságra szól, nem arra, hogy holttestté változtasd őket.”