„Nem lehet gyereke” – mondták… mígnem egy magányos, ötgyermekes hegyi ember őt nem választotta

A vidéki rendőrség kapitánya a fiúra nézett, majd a térdig a földbe temető öszvérekre. Nem volt hajlandó megkezdeni az ereszkedést. Don Severianónak el kellett fogadnia, hogy az audienciát az olvadás után tartják, bár távozás előtt meghajolt Jacinta előtt.

– Játszhatod az anyát néhány hónapig. Májusban rá fognak emlékezni, hogy nem vagy az.

—Az anyaság nem olyan játék, amit már a küszöbről felismerhetsz.

Valentín lábadozása során a veszély még közelebb hozta őket egymáshoz. Már nem aludt a bejáratnál. Egyik éjjel megkérdezte, hogy lefeküdhet-e mellé, mire Jacinta válaszul visszahúzta a takarót. Nem volt hirtelen szenvedély, hanem két ember, akik kézen fogva hallgatták a szelet. Amikor Isabel emlékével ébredt, Jacinta nem érzett féltékenységet; amikor a falusiak gúnyolódásaira gondolt, Valentín addig szorította az ujjait, amíg a félelme alábbhagyott. Napokkal később bevallotta, hogy gyávaság volt bejelenteni a házasságát: segítségre volt szüksége, de félt attól, hogy újra bárkit is szeressen. Jacinta bevallotta, hogy azért jött ide, hogy elmeneküljön a gúny elől, és végül szerelemből maradt. Aztán kötelezettségek és tanúk nélkül csókolóztak, mint szabad választásból férj és feleség.

Az olvadás idején egy kóbor kutya jelent meg, sovány, egyik fülét begörbítette, és követte Chuyt az erdőbe. Egyszeműnek hívták, pedig mindkét szeme megvolt. Valentin azt mondta, hogy nem tudták etetni; még aznap délután ágyat épített neki a tűzhely mellé. A két öszvér túlélte, és ismét húzták a bőrrel és fával megrakott szekeret.

Májusban a család lement Santa Lucíába. Tuerto a gyerekek között utazott, Nicolás Mateo karjában aludt, Jacinta pedig úgy viselte a vasgyűrűt, mintha ezüst karikagyűrű lenne. A közönség megtöltötte a városházát. Don Severiano magával hozta Dr. Ledesmát, Rogeliót és több hölgyet, akik hajlandóak voltak megesküdni, hogy Jacinta képtelen gyermekeket nevelni, mert nem tud szülni.

– Mr. Robles elkülönítette Isabelt a hegyekben – jelentette ki Ledesma. – Ha elhozta volna a faluba, talán életben maradt volna.

– A híd leomlott – felelte Valentin. – Mateót küldtem segítségért.

Don Severiano fényképeket mutatott a kunyhóról Jacinta érkezése előtt, és a farkas támadását gondatlanság bizonyítékának minősítette. Majd Jacintára mutatott.

„Az a nő beleegyezett, hogy feleségül menjen egy idegenhez, mert egyetlen férfi sem akarta őt. Nincsenek anyai ösztönei, és nincsenek vér szerinti kapcsolatai az unokáimmal.”

A bíró megengedte Jacintának, hogy beszéljen. A lány felállt anélkül, hogy lesütötte volna a szemét. Elmesélte, hogyan ébresztette fel Mateo a legkisebb gyermeket, amikor Isabel haláláról álmodott, hogyan emlékezett Luz egész dalokra, még akkor is, ha úgy tett, mintha elfelejtette volna őket, és milyen bátran viselkedett Chuy, hogy ne aggódjon a testvérei miatt. Nem tökéletes gyerekekről írt, hanem olyan emberekről, akiket valóban ismert. Aztán megmutatta a jegyzetfüzetet, ahová feljegyezte az ételeket, sérüléseket, lázat és a leckéket – a szervezett háztartás napi bizonyítékát.

–Nincs vérük. Azok a sebek vannak bennem, amiket az okozott, hogy gondoskodtam róluk, amikor lázasak voltak, mostam a ruháikat, és megvédtem őket a viharban. A vér rokonokat teremt; a maradás, amikor minden menekülésre csábít, családot teremt.

Mormogás futott végig a termen. A bírónak azonban tényekre volt szüksége. Ekkor Mateo felállt. Annyira remegett, hogy Jacinta megpróbálta megállítani, de Mateo egy összehajtott, megsárgult papírdarabot húzott elő a csizmájából.

– Két évvel ezelőtt hazudtam – mondta. – Apa azt hiszi, hogy nem találtam segítséget, de eljutottam a nagyapám tanyájára.

Don Severiano elvesztette a színét.

Mateo elmagyarázta, hogy Isabel, mivel úgy érezte, hogy a szülés rosszul megy, írt egy kérvényt. Órákon át lovagolt a viharban, és kézbesítette az üzenetet. Don Severiano elolvasta, felhívta Dr. Ledesmát, és elrendelte a kapuk bezárását.

„Azt mondta, hogy anya úgy döntött, hogy egy vademberrel él együtt, és nekem el kell fogadnom a következményeket. Az orvos ott volt. Ketten hagytak kint.”

„Ez hazugság!” – ordította az öregember.

Mateo kinyitotta a papírt. Az egyik oldalon Isabel kézírása állt: „Apa, küldj valakit orvoshoz. Nem nekem kell, hanem a babának.” A másikon, más tintával, Severiano egy mondata állt: „Felelősködjön ezért az a férfi, akiért feladtad a családneved.”

Mateo szégyenkezve tért vissza. Mielőtt meghalt, az édesanyja a párnája alá tette a cetlit, és arra kérte, hogy ne gyűlöljön senkit. Mateo elrejtette, mert azt hitte, az apja őt fogja hibáztatni a késésért.

– Nem a te hibád volt – mondta Valentin, miközben átment a szobán, hogy megölelje. – Soha nem volt a te hibád.

A gyermek a mellkasára rogyott. Luz sírni kezdett; Jacinta magához ölelte, míg Chuy a szoknyájába kapaszkodott.

A bíró az orvosra nézett.

– Voltál a tanyán?

Ledesma megpróbálta tagadni, de a levél hátoldalán lévő látogató aláírása megegyezett az előéletével. Sarokba szorítva bevallotta, hogy Severiano azzal fenyegette, hogy elveszi a klinikáját, ha a hegyekbe megy. Azt is elismerte, hogy Valentin hetekkel a szülés előtt gyógyszert vett és segítséget kért.

Az igazság csendben hagyta el a várost, ami keményebb volt, mint bármilyen elítélés. Don Severiano nem a gyerekeket akarta megmenteni; eltörölni akarta a saját lánya elítélésének szégyenét, és örökösöket akart szerezni a családnevének. A bíró megtagadta a felügyeleti jogot, vizsgálatot rendelt el az orvos magatartásával kapcsolatban, és megtiltotta az öregnek, hogy szüleik beleegyezése nélkül közelítse meg a kiskorúakat.