1. RÉSZ
– Adj el nekem Relámpagot 2 dollárért, de ma etesd meg a lányomat – mondta Jacinta Robles elcsukló hangon, miközben egy hétéves kislány a szoknyájába kapaszkodott a chihuahuai Santa Lucía rakodórámpájának közepén.

A csend úgy telepedett a kocsisokra, mint egy vödör jeges víz. A gesztenyebarna ló, amelyet Jacinta kötéllel tartott, még akkor is, ha sovány és fáradt volt, sokkal többet ért, mint az a két pénzérme. Néhány férfi abbahagyta a liszteszsákok rakodását. Mások úgy tettek, mintha nem hallanák.

Mateo Salcedo, a kis teherfuvarozó cég tulajdonosa zsíros kézzel szállt le a kocsiról. Körülbelül 40 éves volt, széles vállú és napszítta arcú.

– Az a ló legalább 40 dollárt ér.

-Tudom.

– Akkor miért 2 dollár?

Jacinta a lányára, Lupitára nézett, aki két napja csak sós, kemény tortillákat evett.

– Mert ma a bab pénzbe kerül.

Mateo levette a kalapját.

– Nem fogom megvenni a lovat 2 dollárért.

Jacinta állkapcsa megfeszült. Már két karámban is megalázták. Az egyik férfi 8 dollárt ajánlott neki, mondván, hogy egy éhező özvegy nincs abban a hangulatban, hogy követelőzzön. Egy másik azt javasolta, hogy a gyerek nélkül menjen vissza, olyan mosollyal, amitől Jacinta remegve távozott.

– Akkor ne vesztegessük az időt.

– Nem azt mondtam, hogy menj el.

– Amikor egy férfi nemet mond, a beszélgetés általában véget ér.

Mateo Lupitára nézett, majd Relámpagora.

– Van étel a konyhában.

– Nem azért jöttem, hogy alamizsnát kérjek.

– Én sem alamizsnának neveztem.

-Még nem.

Máté kifújta a levegőt.

– Talán Isten azért hozta ide, hogy megmentsen egy problémától.

Jacinta szárazon felnevetett.

– Ments meg engem?

– Nem. Talán meg tudsz menteni.

A fő szekérre mutatott, amely liszttel, lámpaolajjal és gyógyszeres dobozokkal volt megrakva, és egy hegyi bányásztáborba szánták.

—A bal hátsó kerék rossz.

Egy Chuy nevű mezőgazdasági munkás tiltakozott.

– Tegnap ellenőriztem.

Jacinta lehajolt, elővett egy darab kék krétát a zsebéből, és egy vonalat rajzolt a fa karikán.

—Empujenla.

Mateo meglökte a peront. Egy kattanás hallatszott.

Újra.

Kattints.

Jacinta két ujját végighúzta a kockán.

„A régi nedvességtől eltorzult. Ha így megrakva megy fel a La Culebra-dombra, eltörik a kerék. Ha szerencséjük van, elveszítik a rakományt. Ha nem, akkor egy embert.”

Senki sem nevetett.

Mateo Jacinta kezeire nézett: finom sebhelyek, zsírfoltos körmök, olyan ujjak, mint akik értettek a fához.

– Tudod, hogyan kell kerekeket építeni?

– Az apám tanított meg. A férjem is ezen a területen dolgozott.

– Nem kérdeztem felőlük.

Jácinta felnézett.

– Igen. Tudom, hogyan kell csinálni.

Mateo kivett 2 dollárt.

– Mondd meg, hogyan javítsam meg, és a tiéd lesznek.

-Nem.

– Nem akartál 2 dollárt?

– A ló miatt. Nem akartad megvenni.

Mateo ökölbe szorította a pénzérméket.

– Mi lenne igazságos?

Jacinta a szerszámoskamrára nézett.

– Te eteted a lányomat. Én megjavítom a kereket. Te fizetsz nekem 2 dollárt, ha már nem bírod. A villám még mindig az enyém.

-Üzlet.

– És csak egy adag. Nem akarom, hogy azt hidd, azért jöttem ide, hogy belőled éljek.

Egy idősebb szakácsnő, Doña Mercedes, elvitte Lupitát. A lány megfordult, mielőtt bement volna. Jacinta bólintott, és csak azután folytatta útját.

Jacinta egy órára elfelejtette az éhségét. Leszerelte a kereket, lecsiszolta az agyat, beállította a vasfelnit, visszahelyezett két éket, és megkérte Chuyt, hogy tegye félre a terhet. Mateo nem szakította félbe. Kérdezett, figyelt és engedelmeskedett.

Amikor tesztelték a kocsit, a kattanás eltűnt.

Mateo 2 dollárt tett Jacinta pálmafájába.

-Igazságos.

-Igazságos.

A többi kocsira mutatott.

—Nézzen meg még 4-et. Naponta 2 dollár.

—3 dollár.

—2,50 dollár.

—Kaját Lupitának.

-Igen.

—Villámnak való étel.

-Igen.

– Egy szoba ajtóval.

Mateo egy üres irodára mutatott.

– Van rajta zár.

Jacinta ismét elővette a kék krétát, és a szekerek mellett sétált. Megjelölt egy repedést. Aztán egy másikat. Aztán még egyet.

Mateo arca minden egyes sorral egyre komolyabbá vált.

– Mikor kell elmenniük?

— 4 nap múlva.

Jácinta ránézett.

—Nem fognak kijönni 4 nap múlva, ha ezek a kerekek nemet mondanak.

Mateo már éppen válaszolni akart, amikor Doña Mercedes megjelent Lupitával. A lány a tortillája felét az anyjának tette félre.

De mögöttük egy elegáns férfi lépett be az udvarra, fekete mellényt viselve és ezüstbotot cipelve: Don Severiano Salcedo, Mateo apja.

– Mit dolgozik az az özvegy az udvaromon? – mennydörögte. – És jobb lenne, ha azt mondanád, hogy nem az én pénzemet mások gyermekeinek etetésére használod.

Mateo mozdulatlan maradt.

Jacinta hirtelen rájött, hogy nem a törött kerekek jelentik az egyetlen veszélyt abban a házban.

Mit tennél, ha valaki így megalázna egy anyát a lánya előtt? Kommentelj, oszd meg és keresd a 2. részt.

2. RÉSZ
Don Severiano addig lépett előre, amíg Jacinta elé nem állt.

– A nők nem nyúlnak ennek a családnak a szekereihez.

Jácinta nem sütötte le a szemét.

– Akkor el kellene indulniuk, mert mindjárt kipukkad 3 kerekük.

Chuy az ajkába harapott, hogy ne mosolyogjon. Mateo viszont nem.

– Apa, ő nekem dolgozik.

– Olyan földön dolgozik, ami még mindig az enyém.