Amikor végeztek, Mateo elkezdte vizsgálgatni Jacinta csomóját. Mozdulat közben megállt.

– Készen áll az oldalad?

-Igen.

Máté visszahúzta a kezét.

Jacinta számára ez többet ért bármilyen dicséretnél.

Egy kiszáradt patak mellett táboroztak. Miután megetette az öszvéreket és a lovat, Doña Mercedes már nem volt ott, hogy vigyázzon Lupitára, de elég tortillát, babot és sajtot csomagolt. A lány kettészakított egy tortillát.

– Edd meg mindet – mondta Jácinta.

– Biztos vagy benne?

-Biztonságos.

Lupita engedelmeskedett.

Matthew a tűzből figyelte.

– Amikor találkoztam vele, a felét neked tette félre.

Jacinta az ujjaival fésülte a lány haját.

– Túl korán megtanulta, hogy elfogyhat az étel.

A csend egyre súlyosabbá vált.

Másnap reggel elérték a La Culebra lejtőjét. A szél verte a ponyvákat. Az egyik oldalon kőfal volt, a másikon hosszú szakadék a fenyőfák között.

Félúton felfelé a kaptatón Jacinta egy csattanást hallott.

Nem nyikorgás volt.

Rosszabb volt.

Éles, ismétlődő kopogás az utolsó kocsi agyában.

-Magas!

Letérdelt a kormánykerék mellé. Egy friss repedés futott át a fán a betonacél közelében.

Mateo lehajolt.

– Megbízható?

– Ezzel a súllyal nem.

Az egyik sofőr káromkodott.

–Vissza kell mennünk.

– Nem – mondta Jácinta.

Mindenki ránézett.

– A gyógyszernek és a lisztnek ma kellene megérkeznie. Három szekeret küldünk előre. Ez itt marad. Könnyítünk a rakományon, megerősítjük, és később folytatjuk.

Mateo Lupitára nézett.

– Az elsőkkel megy.

Jácinta gombócot érzett a mellkasában.

A sofőrök között volt Clara Ruiz, az egyikük felesége, aki a családjával tartott a bányásztelepen, és az út során Lupitára vigyázott.

Jácinta letérdelt a lánya elé.

– Clarával mész.

– Később jössz?

-Igen.

– Megígéred?

Jácinta megfogta a kezét.

– Ígérem.

Lupita nyelt egyet és bólintott. Mielőtt felment volna az emeletre, megölelte Relámpagot.

– Vigyázz anyámra.

A ló felhorkant.

Amikor a 3 szekér eltűnt a kanyarban, a hegy üresnek tűnt.

Jacinta leszerelte a sérült kereket. Mateo leengedte a nehéz dobozokat.

-Mire van szükséged?

—Száraz fa, 2 ék, a keskeny szalag és türelem.

– Nincs már meg az utolsó tartalékunk.

– Akkor ne vesztegesd az időt beszédre.

Addig dolgoztak, amíg a nap lenyugodni nem kezdett. Jacinta elsimította a repedést, tölgyfa megerősítést helyezett el, ékeket igazított, és vassal tekert körbe a kockát. Aztán vastag kék vonalat húzott.

—Kevesebb súlyt bír el.

– Mennyivel kevesebb?

– A szerszámok felét itt hagyjuk.

Mateo a dobozokra nézett.

– Ők a szerződés részét képezik.

– Az élve érkezés is az.

Mateo bólintott.

Csak a legszükségesebb holmikat pakolták meg, majd folytatták útjukat. Jacinta a kerék mellett sétált, minden nyögésre hallgatva. Mateo a gyeplőnél fogva vezette az öszvéreket.

– Kő balra.

– Látom őt.

—Lassíts a kanyarban.

-Megy.

Ahogy leszállt az éj, megpillantották Minas del Venado fényeit. Amikor megérkeztek, egy Abel Fuentes nevű munkavezető lámpással várta őket.

– A többi kocsi órákkal ezelőtt megérkezett.

– Azt a keveset hoztuk, amit tudtunk – mondta Mateo.

Ábel átnézte a listát.

– Nincs elég doboz.

– Fent vannak La Culebrán. Hajnalban visszamegyünk értük.

– A szerződés holnap délután 2 órakor lejár.

– Tudjuk.

3 órát aludtak.

Mielőtt újra elment volna, Jacinta megtalálta Lupitát Clara mellett aludni. A kislány még mindig szorongatta a magával hozott kis kék krétadarabot.

Jácinta megcsókolta a homlokát.

-Itt vagyok.

Lupita kinyitotta a szemét.

-Tudta.

Üres kocsival tértek vissza a ládákért. A plusz súly nélkül gyorsan felmásztak. Reggel 11:40-kor érkeztek a táborba az utolsó rakománnyal.

Ábel áthúzta a tételeket.

— Teljes körű szállítás.

Mateo úgy fújta ki a levegőt, mintha Santa Lucía óta visszatartotta volna.

De az igazi csapás két nappal később jött.

A táborból három kereskedő kérte, hogy közvetlenül Mateót bérelhessék fel az új szállítmányokhoz. Az egyiknek havonta gyógyszerre volt szüksége. A másiknak gépekre. Az utolsónak lisztre volt szüksége az esős évszak előtt.

Jacinta elolvasta a jelentkezési lapokat.

– Az apád elveszett.

Máté megrázta a fejét.

– Nem. Még mindig van pénze, földje és szekerei. Csak elvesztette a jogát, hogy eldöntse, mennyit érek.

Amikor visszatértek Santa Lucíába, Don Severiano a bejáratnál várta őket.

– Szerencséd volt.

Mateo leszállt a kocsiról.

-Nem.

Jacinta a megjelölt kerekekre mutatott.

– Készülünk.

Severiano megvetően nézett rá.

– Amióta ez a nő megérkezett, a fiam azt hiszi, hogy nincs szüksége a családjára.

Jacinta érezte, hogy Lupita megfeszül.

Matthew hangoskodás nélkül válaszolt.

–Egy család nem teszi tönkre egy gyermek munkáját azért, hogy térdre rogyva térjen vissza.

– Én építettem mindezt.

–És éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáljak kiérdemelni valamit, amiről már úgy döntöttél, hogy nem adsz meg nekem.

Severiano megragadta a botját.

– Őt választod a saját véred helyett?

A kérdés lángra lobbantotta az udvart.

Jacinta hátrált egy lépést. Nem akarta, hogy apa és fia fegyverként használják.

De Máté szólalt meg először.

– Nem a vérem helyett választok nőt. A tiszteletet választom a kontroll helyett.

Severiano elsápadt.

– Akkor tűnj el a földemről.

Mateo bólintott.

– Majd én megteszem.

Jácint meglepetten nézett rá.

– És az üzlet?

– Az új útvonalak elegendő előleget fizetnek egy újabb udvar bérlésére.

Severiano nevetett.