1. RÉSZ
A férfi, aki feleségül ígérte Matilde Navarrót, anélkül, hogy megjelent volna az állomáson, visszautasította a nőt, hagyva, hogy egész San Jerónimo leolvassa a megvetését az arcáról. Az állomásfőnök ott a peronon átadta neki az üzenetet, miközben az árusok, öszvérhajcsárok és a miséről távozó hölgyek úgy tettek, mintha nem vennék észre.
„A fénykép kedves volt hozzád. Különben is, egy olyan feleség, aki ért a számlákhoz és vitatkozik a szerződésekről, nem illik hozzám. Menj vissza Pueblába.”
Matilde összehajtotta az újságot. Négy napig utazott Chihuahua azon szegletébe egy bőrönddel, 18 pesóval a csizmája bélésébe varrva, és azzal a szégyenteljes reménnyel, hogy újrakezdheti az életét. Octavio Luján, a gazdag földbirtokos, aki levélben udvarolt neki, még a teljes nevét sem merte leírni.
Amikor megpróbálta vonszolni a csomagtartót, egy kerék beszorult a deszkák közé. Senki sem segített neki. Néhányan elmosolyodtak. Aztán egy magas, porral borított férfi, akinek a kezében gyeplőnyomok látszottak, átment a peronon, felvette a poggyászt, és az állomásfőnökre nézett.
– A feleségem nem fog visszamenni vonattal.
A mormogás azonnal hallatszott. Matilde meglepetten figyelte, de az idegen nem próbálta megérinteni vagy a nevében beszélni.
– A bevásárlókocsim kint van. Ha úgy döntesz, hogy eljössz, elviszlek egy biztonságos helyre.
Matilde követte a férfit, mert ott maradni annyit jelentett, mint megadni magukat az éhségnek és a botrányoknak. Amint elhagyták az utolsó házakat is, magyarázatot követelt.
– Rafael Montaño a neve – mondta. – Octavio és én már két éve vitatkozunk az Álamo öntözőárokból származó vízről. Amit tettem, csak súlyosbítaná a vitát, de nem hagyhattam ott azok előtt az emberek előtt.
– És most azt várja tőlem, hogy a felesége legyek?
„Állást kívánok ajánlani neki. A ranchomnak szüksége van valakire, aki kezeli a pénzügyeket és a házat. Kap majd fizetést, egy zárható szobát, és szabadon elmehet. A „feleség” dolog csak megakadályozza, hogy a város pletykákkal tépje szét.”
Matilde a profilját tanulmányozta. Rafael nem úgy beszélt, mint egy megmentő, hanem mint aki szégyelli az ellene elkövetett igazságtalanságot.
– A városban megőrzöm a hazugságodat. A ranchon Miss Navarro leszek. Senki sem léphet be a szobámba, és megmutatod nekem az összes adósságomat.
—Elfogadom.
Alkonyatkor jelent meg a Rancho Los Sauces: düledező kerítések, sovány szarvasmarhák, elszáradt zöldségeskert és egy nagy ház, amely gyászba borultnak tűnt. Tomás Rentería, a házvezető, aki Rafael apjának halála óta karbantartotta a birtokot, óvatosan fogadta Matildét. A lány begyújtotta a kályhát, letörölte az asztal egyik végét, és elkérte a könyveket.
A nappaliban egy családi portré lógott, amelyen Sebastián arca borotvával volt felvagdalva. Rafael kerülte a magyarázatot. Tomás csak annyit mormolt, hogy némelyik aszály kiszárítja a kutakat, míg mások a vért szárítják fel. Matilde megértette, hogy a számlák nem az egyetlen káosz a házban: valaki egy örökséget testvérháborúvá változtatott.
Rafael három dobozt helyezett elé, tele számlákkal, a Bányászati Bank leveleivel és Octavio ajánlataival. Az aszály elpusztított néhány szarvasmarhát; aztán Don Anselmo, az apja is elpusztult, és Rafaelnek már csak az állatok életben tartásával kellett foglalkoznia. A bank azzal fenyegetőzött, hogy idő előtt behajtja a tartozást. Octavio, annak a földnek a tulajdonosa, ahol az öntözőárok eredt, felajánlotta, hogy helyreállítja a vízellátást az északi legelőért cserébe.
„Nem akarja az öntözőcsatornát” – vonta le a következtetést Matilde egy terv áttekintése után. „Los Saucest be akarja zárni a földjei közé, és rá akarja kényszeríteni, hogy eladja.”
Mielőtt Rafael válaszolhatott volna, egy szekér csikorgó kerekekkel fékezett a veranda előtt. Beszállt Sebastián Montaño, az öccse, Octavio két emberével együtt. Ugyanolyan tekintete volt, mint Rafaelnek, de az évek óta tartó neheztelés eltorzította az arcát.
– Szóval már behoztál egy idegent anyánk házába – köpte oda. – Először elvetted a tanyát, most meg házasságot színlelsz, hogy megvédd.
Rafael felkelt.
– Apám rám hagyta a Los Sauces-t, mert eladtad a részesedésedet és elmentél.
– Eladtam, amit eladhattam. Még mindig megvannak a jogaim.
Sebastian egy váltót dobott az asztalra, ezzel Octaviót a család hitelezőjévé téve. Alatta Rafael aláírása, valamint Sebastiané, aki tanúként volt jelen. Matilde összehasonlította a kézírást egy eredeti levéllel. Szinte teljesen megegyeztek, leszámítva a végén egy kissé remegő nyomást.
„Sosem írtam alá ezt” – mondta Rafael.
Sebastian elsápadt. Kintről Octavio egyik embere felpattant a nyeregbe, és elvágtatott.
Matilde a lámpához tartotta a váltót. A papíron megjelent elhunyt apja magánpecsétjének dombornyomott jele, egy pecsét, amely Rafael szerint csak egy saját vér szerinti személy kezében maradt meg.
Megbíznál Matildában, vagy kirúgnád a testvérét? Kommentelj, oszd meg és nézd meg a 2. részt, mielőtt bárkit is elítélnél.
2. RÉSZ
Matilde nem aludt. Hajnal előtt már szétválasztotta Rafael hiteles aláírásait, a bankszámlakivonatokat és Octavio összes levelét. A hamisított váltó nem volt elszigetelt fenyegetés: 12 nappal azelőtt kelt, hogy a bank új értékelést követelt volna a ranchról.
„Octavio, a bank és aki azt a bélyeget használta, együttműködnek” – mondta. „Ha elzárják a vizet, a Los Sauces értéke csökken. Aztán behajtják a tartozást, és szinte ingyen megveszik a földet.”
Sebastian nevetett, de nem nézett a bátyja szemébe.
