Visszautasították az állomáson, ám álmában sem gondolta volna, hogy egy cowboy veszi majd feleségül

– Egy állomáson magára hagyott nő nem fog megtanítani arra, ami a családomhoz tartozik.

– Pontosan azért tanultam meg különbséget tenni az ígéret és az okirat között, mert elhagytak – felelte Matilde.

Rafael megparancsolta Sebastiánnak, hogy távozzon. A testvér megesküdött, hogy egy bírósági írnokkal tér vissza. Ez a szakítás jobban fájt, mint ahogy Rafael mutatta; ő nevelte Sebastiánt anyja halála óta, és még mindig megtartotta a falon lógó kis nyerget, amivel lovagolni tanította.

A következő kilenc napban Matilde irodává alakította át a konyhát. Tomás megmutatta neki az öntözőcsatornát, a legelőt és a régi határjelzőket. Don Anselmo papírjai között egy 1891-es felmérés is előkerült: a határ 12 varával délebbre volt, mint Octavio állította. Ez a határvonal Los Sauces-en belül helyezte el a forrást.

Matilde Nicoval, egy 17 éves mezőgazdasági munkással, aki ismerte a módszert, ellátogatott Chihuahua állam anyakönyvi hivatalába. Ott fedezte fel, hogy Octavio már átnézte a felmérést, mielőtt benyújtotta volna első ajánlatát. Hitelesített másolatot kért, és felbérelte Arturo Salcedo ügyvédet, hogy nyújtson be egy bírósági végzést a határok megváltoztatásának megakadályozására.

Visszafelé menet három lovas érte utol őket egy szakadékban.

„Add ide a pénztárcádat, és senkinek sem esik bántódása!” – kiáltotta az egyikük.

Nico ösztökélte a lovakat. Matilde egy zsák kukoricás alá rejtette az eredeti példányokat, és egy mappát a felbontatlan másolatokból az útra dobott. A férfiak felvették, és abbahagyták az üldözésüket. Törött kerékkel és a gyeplő fogásától véres kézzel érkeztek Los Saucesbe.

Rafael meglátta Matilde sebét, és elvesztette az önuralmát.

– Többé nem fog egyedül kimenni.

– Nem vagyok olyan tulajdon, amit be lehet zárni.

„Nem próbálom parancsolgatni neki. Próbálok megbirkózni a gondolattal, hogy talán azért ölték meg, mert megmentette a ranchomat.”

Matilde haragja alábbhagyott. Rafael kezet most vele anélkül, hogy kihasználta volna közelségüket. Ez a gyengédség, inkább, mint a peronon tanúsított bátorság, végre kinyitott egy ajtót, amit évek óta zárva tartott.

Azon az estén Octavio levelét találta a tányérja alatt: a férfi 600 pesót és egy repülőjegyet ajánlott neki Pueblába, ha elhagyja Los Saucest. Rafael látta, hogy olvassa, és egy pillanatra azt hitte, hogy elfogadja.

– Nem hibáztatnám, ha elmenne – mondta, leplezve a csapást.

Matilde megduplázta az ajánlatot, és eltette a többi bizonyítékkal együtt.

– Ne keverd össze az óvatosságot a gyávasággal. Azért maradok, mert úgy döntök, nem azért, mert szükséged van rám.

Rafael ekkor megértette, hogy a köztük lévő kötelék nem adósságból született. A nő nem hálából maradt, és a férfi már nem azért akarta védeni, hogy tiszteletre méltónak érezze magát. Azért dolgoztak együtt, mert bíztak egymás képességeiben, és ez az igazság veszélyesebb volt bármilyen pletykánál.

A bírósági végzés öt nappal később érkezett meg. Octavio többé nem nyúlhatott a vízhez, és nem regisztrálhatta a váltót sem, amíg egy szövetségi szakértő át nem vizsgálta a dokumentumokat. Aztán ott támadt, ahol a legjobban fájt: pletykákat terjesztett, hogy Matilde Rafael szeretője, hogy a nő bitorolta a Montaño vezetéknevet, és hogy egy férj nélküli nőnek nincs erkölcsi felhatalmazása egy farm vezetésére.

Azt is meggyőzte Sebastiant, hogy ismételje meg a San Miguel fesztiválon, az egész város előtt.

– A bátyám teljesen megőrült ettől a nőtől – jelentette be Sebastian a kioszk mellett. – Férjet keresett, és most el akarja venni az örökségünket.

A zene elhallgatott. Rafael előrelépett, de Matilde megkérte, hogy maradjon mellette, ne előtte.

„Nem igényeltem senki vezetéknevét” – mondta Matilde. „Meghatalmazott igazgatási személyként nyújtottam be a dokumentumokat. A hivatalvezető ezt eskü alatt is megerősítette.”

Octavio mosolyogva tört elő a tömegből.

– Amit ti tekintélynek neveztek, az egy hazugsággal kezdődött a színpadon.

„A hazugság megvédte a becsületemet attól az embertől, aki négy napra elutazott velem csak azért, hogy megalázzon. A dokumentumok viszont az igazat mondják: ismerted a helyes határt, és egy hamisat használva ajánlottál fel pénzt.”

Rafael megmutatta a hitelesített másolatot. A mormogás irányt váltott. Octavio elvesztette mosolyát, de előhúzott egy másik papírt: egy Don Anselmo pecsétjével ellátott okiratot, amellyel Rafael apja állítólag átengedte a halála előtti tavaszi hónapokat.

– Holnap bejegyzem – mondta. – A tiltó végzés a Los Sauces tulajdonát védi, nem pedig azt, amit a tulajdonosa jogszerűen eladott.

Matilde elolvasta a dátumot, és érezte, ahogy a föld beszakad alatta. Az írás tanúja Sebastian volt.

Rafael úgy nézett a testvérére, mintha most vesztette volna el.

– Mondd, hogy ezt nem te tetted.

Sebastian kinyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, egy idős hang hallatszott a kioszk mögül.

„Nem mondhatja el neked, Rafael. Ha beszél, be kell vallania, mit tettek, amíg az apja haldoklott.”

3. RÉSZ
A tömegen áthaladó férfi Eusebio Cárdenas volt, Don Anselmo egykori írnoka. Röviddel a földbirtokos halála után eltűnt San Jerónimóból, és görnyedten tért vissza, egy jegyzetfüzettel a mellkasán.

– Don Anselmót nem gyilkolták meg – tisztázta, mielőtt a pletyka futótűzként terjedhetett volna –, de Octavio és Sebastián hagyták meghalni, mert hittek egy hazugságban.

Rafael megragadta a testvérét az ingénél fogva.

-Beszél.