1. RÉSZ
A bejáratra szegezett tábla ez volt: „Isten nem lép be ide”, Elena Rivas mégis átnyomakodott a kapun, éhes lányával a karjában aludva.

41 centet varrtak a ruhája szegélyébe, két száraz tortillalap és egy régi Biblia nyomódott a mellkasához. Egy kis faluból, Parras közelében, Coahuilában gyalog érkezett, miután elvesztette azt a földdarabot, amelyet férje halálakor adósságba hagyott. Tizenhárom hónapig dolgozott, ahol csak tudott, de aznap délután nem volt fedél a feje felett, és nem maradt élelme.

Mielőtt bement volna, Elena ismét az ösvényre nézett. A visszaút azt jelentette, hogy egy mesquite fa alatt alszik Sofiával, akit az éhség gyötör. A maradás azt jelentette, hogy megbízik egy idegenben, akire az egész falu rámutatott. Egyik lehetőség sem volt jó. De a szegénység ritkán kínál méltóságteljes választási lehetőségeket; alig hagyja, hogy az ember eldöntse, melyik félelmet tudja elviselni.

Egy szürke kutya emelkedett ki a porból, morgott egyet, majd leült. Mögötte egy hatalmas pajta, egy elhagyatott veteményeskert, két ló és egy magányos szürke kanca állt a távolban. A folyosón egyetlen szék.

Ekkor megjelent Mateo Salazar, kezében egy feltekercselt kötéllel. Magas, erős férfi volt, és olyan tekintete volt, mint aki már minden erejét összeszedte a sírása után.

Ránézett Elenára, a lányra, majd végül a Bibliára.

– Ön Rivas özvegye.

– Elena.

-Mire van szükséged?

–Egy hely, ahol lakhatok. Tudok főzni, könyvelni, kertészkedni, teheneket fejni, varrni.

Mateo meghúzta a kötelet.

– Szükségem van egy feleségre, aki visszavisz Istenhez.

Elena érezte, hogy lángol az arca.

– Ha azt hiszed, hogy egy szegény asszonynak meg lehet venni a feje fölötti fedéllel, akkor rossz özvegyet választottál.

Mateo lesütötte a tekintetét.

– Rosszul mondtam.

-Nagyon rosszul.

– A feleségem két téllel ezelőtt meghalt. A fiam is. Van egy üres szobám, három embernek dolgozom, és van elég pénzem egy tisztességes fizetésre. Nem veszek semmit. Csak arra gondoltam, hogy ha élne itt valaki, aki még hisz, talán emlékeznék, hogyan kell ezt csinálni.

– És miért a tábla?

– Mert sokáig azt akartam, hogy Isten tudja, hogy nem vagyok szívesen látott.

A kislány megmozdult álmában, és ételért mormolt.

Így döntött Elena.

–A lányom miatt maradok. Minden fillérért megdolgozok. És nem hallgatok meg egy ilyen javaslatra még egyszer.

– Többé nem fogod így hallani őt.

A ház tiszta volt, de szomorú: egy csésze, egy tányér, egy szék. A nappaliban egy lepedővel letakart kis gyerekfotel állt. Elena nem kérdezte.

Azon az estén Sofia két tányér babot, kenyeret és meleg tejet evett. Egy darab kenyérrel a kezében elaludt.

Később Elena hallotta Mateo sírását a fal mögött. Zokogva két nevet emlegetett.

– Klára… Tomás…

Elena nem lépte át a küszöböt. Tudta, hogy vannak fájdalmak, amelyekbe az ember nem lép be engedély nélkül.

A következő napok ritmusba rendeződtek. Mateo már pirkadat előtt munkához látott. Elena visszaszerezte a konyhát, rendszerezte a számlákat, és minden héten egy bádogdobozban, egy ingatag deszka alatt tárolta a fizetését. Megtanulta, hogy egy nőnek meg kell őriznie valamit, amit senki sem vehet el tőle.

Éjszaka a folyosón ültek. Először a székek egymástól távol álltak. Később, szótlanul, fokozatosan csökkent a köztük lévő távolság.

Egyik délután Elena a szürke kancáról kérdezősködött.

–Claráé volt. Minden reggel rajta lovagolt. Azt mondta, hogy a jó reggeleket nem szabad elpazarolni.

– Igaza volt.

-Igen.

Azon a héten megérkezett Hilario Montes, a szomszédos ranch tulajdonosa. Mosolyogva látta Elenát.

– Nos, Mateo, látom, hogy az özvegység már nem nyomaszt annyira.

– Takarodj a földemről!

Hilario nevetett.

– Isten is visszatért? – nevetne rajtad Clara.

Mateo elsápadt, mint a lepedő.

—Lárgate.

Hilario lehajolt a székéről.

– Vigyázz a patakra, Salazar. Egy szétszórt ember többet veszíthet, mint egy családot.

Azon az éjszakán Mateo elmondta az igazat. Clara és Tomás három nap különbséggel haltak meg lázban. Egész éjjel orvost keresve lovagolt, és addig imádkozott, amíg rekedt nem lett. Hajnalban tért vissza, és a fiát holtan, a feleségét pedig haldokolva látta.

–Őrült módjára imádkoztam. És semmi sem változott.

Elena nem beszélt isteni tervekről.

– Azon a napon, amikor megérkeztem, segítséget kértél tőlem, hogy visszatérhessek Istenhez. Ez is egy ima volt.

-Nem.

– Igen. Korábban arra kértél, hogy változtassak meg, ami történt. Azon a napon arra kértél, hogy változtassak meg téged.

Másnap reggel a tábla kettéhasadva jelent meg a dérben.

De a kerítés mellett Elena talált egy véres zsebkendőt, frissen vágott drótot és egy felismert patkónyomot.

Hilario lova volt.

Mateo meglátta, bement a pajtába, és kijött a puskával.

Ha te lennél Elena, megállítanád, vagy hagynád, hogy szembeszálljon Hilarióval? Kommentelj, oszd meg, és keresd a 2. részt.

2. RÉSZ
Elena közbelépett, mielőtt Mateo felnyergelhetett volna.

– Ha azzal a puskával mész ki, Hilario már nyert.

– Megfenyegette a családomat.

A szó lebegett közöttük.

– Sofia és én nem vagyunk a családod – felelte Elena, bár fájt neki kimondani.

– Nem akartam…

– Tudom. De azt sem akarom, hogy a félelmünket használd fel egy halál igazolására.

Mateo egy padon hagyta a puskát. Nem azért, mert a nő parancsára, hanem mert még mindig különbséget tudott tenni a védekezés és a bosszú között.